Alcest – Souvenirs d’Un Autre Monde

Manapság talán a black metal, mint műfaj szolgáltatja a legtöbb példát a multitalentumok széles palettájára-, valamint zenei jelenlétére, hiszen már mindenki kedvenc buzogányemelő vitézte, Varg Vikernes sem bírt másokkal együtt zenélni a szocialitás szentségének jegyében. A zene ezen szubkultúrában is az örömforrás funkcióját töltené be? Kétlem, hogy ez (…jelen esetben…) igaz lenne, ám főhősünk, a francia Neige számos black metal zenekar (Peste Noire, Forgotten Woods, Phest), és post-black metal projekt (Amesoeurs) után elérkezettnek látta az időt arra, hogy kifejezze a kiábrándítóbbnál kiábrándítóbb hangulatban fogant gondolatait, érzelmeit az erre éhes publikum számára.

Neige azonban igyekezett kitágítani a hajdanán trióként működő Alcest zenei spektrumát, ezáltal a korábban jellemző, már-már progresszív hatásokkal ékeskedő, szuicid black metal hangzásvilág helyére shoegaze-, valamint post rock és drone elemek kerültek reflektorfénybe, jobbára az aránytalan elosztás jegyében. A zenekar első demójáról, valamint a debütáló kiadványnak számító Le Secret EP-jéről már csak a természetközeli mentalitás, valamint az érdes (és a műfaj szempontjából jellegzetes) gitárhangzás maradt meg, ezen túlmenően minden lecserélődött, a kísérletezés szent oltárán áldozva. Az itt hallható hat szerzemény közel ötven percben egy nyomasztó hangvételű, búskomor, és lassan hömpölygő utazásra invitálja a gyanútlan zenehallgatót, ám egy dologban biztos vagyok: az érdeklődő már az első három perc hallatán el tudja dönteni, hogy az Alcesttel sikerül-e eljutnia a „disz iz ö biginnin’ of á bjutiful frencsip” állapotába a továbbiak folyamán.

A lemezt indító Printemps Emeraude gitártémája akár a Jesunak, vagy az énekdallamokat figyelembe véve akár a Borisnak is jól állna, azonban a rideg, és zord hangzásvilág kiöli az emelkedett hangvételű témák szabad szárnyalásának, valamint egyáltalán azok kibontakozásának lehetőségét. És ez a probléma sajnos uralja az album nagyrészét, hiszen a hangulati szélsőségen alapuló témafűzérek, valamint ezek lineáris íve képtelen a megfelelő hatásfokon működni. Ha lehet ezt mondani, az album schlagerének egyértelműen a Souvenirs d’un Autre Monde-t tartom, hiszen a kellemes nyitótéma, valamint annak akusztikus hangzása felüdülést jelent a reszelések, és Neige hosszú távon fárasztó énekdallamai után, azonban a dal szerkezete itt is ezen irányba tolódik el, viszont a dal mentségére szóljon a tételt lágy hálóként beborító pogány-hangulatvilág megidézése. A Les Iris véleményem szerint a kiadvány mélypontja, hiszen a már-már Monora emlékeztető, tényleg katarzisértékű gitárdallamokat a lehető legjobban idegeníti el a hallgató füleitől a gyors gitártémák, valamint a már-már blastbeat tempóra hajazó dobtémák nem kívánt párosa, pedig ebben a szerzeményben is lenne bőven potenciál.

A Ciel Errant vezértémája bármely újsulis post-rock bandának jól állna tisztességes gitárhangzás kíséretében, és a szerzemény dícséretére váljék, hogy Neige itt az előzmények tekintetében igyekszik megkímélni bennünket enervált nyivákolásától. A Sur l’autre Rive je t’attendrai nyitóriffje még a Primordial repertoárjában is megférne, ami azonban tényleg kellemes meglepetés, az az Amesoeurs énekesnőjének, Audrey Sylvainnek vendégszereplése, mely kissé megidézi a projekt hangulatát, egy szolidabb, bezártabb közeg keretein belül. Az albumot záró Tir Nan Og enerváltan emelt hangvételű, örömittas főtémájának hatására a falat kaparja az adott szcénához szokott zenehallgató, ám az erőteljes törzsi hatások, valamint Neige hipnotikus, folklórban gyökeredző énekdallamai a Keleti Pályaudvar aluljáróban látható indián zenészeket juttatják eszembe, s ez az életközeli élmény mégiscsak pozitív /cinikusan mosolyra derítő élményként raktározza el bennem a szerzeményt.

Az Alcest eddigi produktumaival relatíve sikerült barátságot kötnöm, azonban akárhogy is próbálom, a Souvenirs d’un Autre Monde a sokadik hallgatás után is egy öncélú, enervált kiadványként képződik le a tudatomban, melyen sajnos nem tudok változtatni, Neige egyéb zenei munkásságát ismerve pedig csak még inkább hajlok a negatív diszkrimináció felé, hiszen kedvenc csigazabálónk ennél többre képes. A legnagyobb baj talán az elvben van: hiszen függetlenül attól, hogy a post-rock színtér nagy része igyekszik az ellentétek között felállítani egy törékeny, szélsőségekre épülő egyensúlyt, addig ez az állapot két ennyire eltérő műfaj között nem állítható fel. Legalábbis ezen megformálás tekintetében biztosan nem. Egy ilyen kétpólusú albumhoz csak két állásponttal lehet közelíteni; vagy imádod, vagy nem bírsz vele megbarátkozni. S mivel én az utóbbiak táborát erősítem, ezért előszeretettel ajánlom meghallgatás szempontjából az Amesoeurs debütáló kislemezét, valamint az Alcest első kislemezét.

Külcsín és Design: 10/8.
Hangzás: 10/6. (túlpolírozott mindkét műfaj viszonyában)
Teljesítmény: 10/5.
Dalszövegek: (nem tudok franciául)

10/6.

Magyarországon forgalmazza a Lethal Conflict.
Ára: 3500 Ft + postaköltség.