Alcest – Les voyages de l’âme

A francia Alcest kapcsán több megnevezést is hallottam már. Vannak, akik poszt-black metalnak aposztrofálják, hiszen a nyersebb, északi black metalban gyökeredző zenéjüket rendre álmodozós, poszt-rockos témák szövik át. Egy korábbi cikkünkben Dávid a hipster black metalt alkalmazta, amiben más orgánumok alapján úgy látom, hogy benne rejlik az az előfeltevés, hogy az ehhez hasonló bandák célközönsége már sokkal inkább a zenei blogokat olvasó, romkocsmákban fellelhető értelmiségi netbúvár miliő, mintsem a pszeudo-sátánista fiatalság. Ez, ebben a formában túl könnyen válhat a sztereotípiák melegágyává, másrészt pedig igencsak antipatikussá teheti az adott bandát, én ezért sem szívesen használom ezt a kifejezést. Maradok a harmadik, véleményem szerint legtalálóbb szókapcsolatnál, a blackgaze-nél. Ez annyit tesz, hogy a zenekar a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján kialakult „cipőbámuló” (aka shoegaze) vonulat melankóliáját (főként Ride) ötvözi a rideg black metal (lásd Burzum) témákkal.

Akárhogy is közelítjük meg, az első két lemez azt bizonyítja, hogy rendkívüli tehetséggel állunk szemben. A zenekar lényegében egyetlen személy, a multiinstrumentalista Neige köré épül. Az ő remek dalszerzői vénájának köszönhetően ez az elsőre talán nem túl barátságos ötvözet olyan izgalmasan szólalt meg, hogy az említett bandákat egyáltalán nem ismerők is könnyen találhattak benne kapaszkodót. Meg nyilván azok is, akik vonzódnak a Katatonia, az Anathema, vagy épp az az Agalloch világához. Számomra az ezt megelőző Écailles de lune egyenesen 2010 legnagyobb felfedezése volt a fém(esebb) zenék közül. Így aztán nem meglepő, hogy az idei év legjobban várt korongja épp ez volt. Pont ezért nyugtázom most olyan szomorúan, hogy az eddig hibátlanul funkcionáló dalszerzői véna mintha kissé elapadt volna.

Elsőként a fentebb már belinkelt klipes tétel, az Autre temps vált elérhetővé. Sokan ennek hallatán hőbörögni kezdtek, miszerint túl langyos az összhatás, nekem ezzel szemben nagyon is bejött ez a dal, ugyanis a súlyosabb témák hiányát egyáltalán nem szenvedte meg a zene, sőt: az Anathema legszebb pillanatait idéző melankólia akár az egész lemezt elvitte volna a hátán, ha Neige úgy dönt, hogy sutba vágja a blacket és most csak bámul, gaze-el egy jót (sic!). Aztán megérkezett a teljes album és hamar kiderült, hogy erről szó sincs: a lélek útjai („Les voyages de l’âme”) továbbra is pontosan olyan kifürkészhetetlenek, mint korábban. Vagyis ha így nézzük a dolgot, akkor mégsem egészen, hiszen pontosan az a probléma, hogy annyira ezúttal nem meglepőek a dalok, mint két évvel ezelőtt. Ennek az a fő oka, hogy a már említett nótát leszámítva nem sokban különbözik az eddigiektől az új produktum. A hét-nyolc perces szerzemények továbbra is szépen, méltóságteljesen hömpölyögnek, hol lebegősen, szomorkásan, hol pedig karcosabban. Mégis azt vettem észre, hogy egyszerűen elmennek mellettem a dalok. Hallgatom újra és újra, és mégsem különülnek el a témák, nem teljesednek ki olyan szépen, mint ahogyan azt megszokhattuk. Nem mondom, az atmoszféra ezúttal is nagyon jellegzetes, megkapó, de ez önmagában mit sem ér, ha jóformán semmi sincs, amire az ember visszaemlékszik. Nem is nagyon tudok mit kiemelni a lemezről, olyan egységesnek, kikezdhetetlennek tűnik még sokadik hallgatásra is. Ez bizonyos művek esetén még akár érdemként is elkönyvelhető (lásd Celtic Frosttól a Monotheist vagy épp a Neurosis Through Silver in Bloodja), hiszen annak a jele, hogy egy igazi monolittal állunk szemben. Ez esetben viszont nem erről van szó, hanem arról, hogy túlságosan egy kaptafára készültek a dalok.

Az érdekes az, hogy mindezek ellenére sem mondanám rossznak, vagy közepesnek az Alcest idei teljesítményét. Van ugyanis az egészben egy olyan torokszorító érzés, ami néha nagyon tud működni. Nem tudom ki ért velem egyet és ki nem, de valahol ugyanez a helyzet az utóbbi idők Katatonia kiadványaival is: a Viva Emptinesst követő két korongról egy-két számot leszámítva (Deliberation, My Twin, Departer) nagyon kevésre tudok visszaemlékezni a mai napig, inkább úgy en bloc tetszik a belőlük áradó atmoszféra. Pontosan emiatt fogom ezt a lemezt is szeretni idővel, amint elmúlik az abból fakadó csalódottságom, hogy egy újabb kedvencem kért lapot a 19-re, majd vérzett el. Reálisan 6 pontot kéne adnom, de bízom benne, hogy a „nagy rideg távolság” idővel eltűnik, és végül hozzám nő ez is.

7/10