Alaya – Thrones

Az egyetlen probléma csupán az, hogy ez alatt a bő két hónap alatt meglehetősen keveset pörgött – és úgy tűnik nem csak a cikk írója járt így, legalábbis a csapat körüli felhajtás teljes hiányát alapul véve (ez nyilván barokkos túlzás). A Thrones tipikus esete annak, amikor egy zenekar mindent megpróbál belesűríteni egyetlen korongba, ami persze még alapjáraton nem biztos, hogy jelentős bajokat feltételez, ám a legtöbbször ez az erőlködés egy olyan csapongó anyaghoz vezet, ami éppen azt az átütő erőt és lendületet veszíti el, ami a sokadik hallgatáshoz elengedhetetlen lenne. Vannak okos megoldások, nem is kevés, ám összességében súlytalannak hatnak, hiszen sok a töltelékként bepasszírozott átvezető, egy-egy számon belül is – emiatt kevés igazán kiemelkedő szerzeménnyel, napokra rabul ejtő dallammal találkozhatunk. De várjunk csak, hiszen ez alapjaiban véve mégis csak egy progresszív lemez, hiába a sok innen-onnan átvett elem; néhány hallgatást követően bizonyára javul a helyzet. Nem, itt egyértelműen másról van szó. Nem a komplexitás az, ami lehetetlenné teszi az azonnal barátkozást, inkább a fogós ötletek és súlyos témák közötti kohézió hiánya. Valahogy elveszik minden, túl sokszor leültetik a hangulatot, mintha lekvárban taposnánk – pedig például a nyitány egy-egy énektémája szinte kiált valami súlyosabb csúcspontért, ám nem csak ez a rész, a lemez teljessége mentes a valódi katarzistól.

Azért igazságtalan dolog lenne a korongot csupán negatívumai alapján jellemezni, de véletlenül sem rosszindulatból íródott a fenti bekezdés, sokkal inkább a csalódottság a kiváltó ok. Az ember el sem akarja fogadni ezt, mert mégis ott vannak elszórva azok a remek részletek, amelyek egyértelműen mutatják mekkora lehetőségek rejtőznek a csapatban, néhány nap múlva újra próbálkozik, ám akkor sem sikerül rálelni a megoldásra. Becsülettel összerakott tételek, de egyelőre nem sikerült ezeket összefüggő, egymásból építkező formába önteniük, ahogy azt egy ilyen kaliberű anyagtól joggal elvárnánk. Ebben bizonyára az erőtlen hangzásnak is nagy szerep jutott: vannak ugyan súlyosabb riffek, ám valahogy nem szólalnak meg olyan elemi erővel, amely képes lenne felkorbácsolni helyenként lankadó lelkesedésünket. Az énektémák főként a könnyedebb vonalon mozognak, de itt is beleestek a monotonitás hibájába: amíg mondjuk a tavalyi Protest The Hero anyagon minden második dallam slágereket megszégyenítő módon hasított, addig itt nagyítóval kell keresni a valóban emlékezetes ötletek után. És ez a keresgélés sajnos igaz minden apró részlet esetében, megszeretni persze meg lehet, de ehhez nekünk kell beleesnünk, szándékosan – a külföldi kritikusok például egyenesen rajonganak érte.

Ha a Thronest röviden szeretnénk jellemezni, valószínűleg a teljesen elcsépelt, korrekt iparosmunka szavakkal tudnánk ezt a leginkább megfogalmazni: minden benne van, amit a modern progresszív metal tartogathat számunkra, ám annál csak egy csipetnyivel több. Ez pedig még nem emeli a legjobbak közé az Alaya csapatát – a lehetőség ettől függetlenül minden kétséget kizáróan ott rejlik valahol bennük. Érdekes módon épp az album lezárása tartogatja talán a legerősebb pillanatokat, mintha így üzennének nekünk, „a folytatásra érdemes lesz várni!”. Reméljük néhány év múlva kiderül tényleg így gondolták-e. 6.5/10