Ajdath eredetileg egy Jordán thrash-death csapat, mely körül nagy keverések vannak, pontosan nem hámoztam ki, mi a történet, a lényeg hogy személyes okok miatt a zenekar most Lengyelországban él és tevékenykedik (szülőhazájában nem preferálják a metál zenét, és üldöztetésnek voltak kitéve), én is onnan kaptam a csomagot, és továbbiakban nem boncolgatnám a dolgot. Nevüket a klasszikus arabból vették, jelentése azok a sírok, ahol a halottak fel fognak támadni. 96’-ban és 99’-ben kijött egy-egy demójuk, 2006-ban pedig ez a kislemez, melyről most olvasol…
Kapásból mindenfajta szórakozás nélkül a közepébe vágnak a címadó dalnak, a hangzás nem túl fényes, kissé halk, a zene, pedig lépegető csapdosó thrash-death, némileg old school, hiszen érezni vélem a korai
Kreator hatását, sőt, a fő téma sokat merít (vagy csak nagyon hasonló) a pergőben dús témák terén (egyértelműen) a kissé már késői
Bathory Octagon című lemezének
Immaculate Pinetreeroad #930 számából. A vokál mély hörgés, és akadnak nagyon durva berobbanások, ahogy teljesen tiszta thrash részek is, gyönyörű szólófutamok, hangulatos lekeverések és nyers erő-burjánzások. Nagyon változatos és sokszínű dal, amelynek a folytatásáról ezt már nem mondható el ilyen egyértelműen, a
Wraith of Babel kezdése jó, a közepéig a már jól ismert és 1000x lerágott svéd tomboló death metál vonal, a onnantól pedig már tördelve kapunk thrashes építkezéseket és pár igazán régies
Venom és
Bathory (egy)szerű szólókat. Az
Intifada egy rövid és súlyos mérce, amiben a gyors részek egyértelműen death metálok, míg a lassú őrlés inkább thrash-death. A sokat mondó című
No War no Peace, enyhén régi
Slayer témákkal felszerelkezve hadakozik a sötét death metál vonalakkal, a vége fele remek és igényes szólókat kapunk és szinte már grindcore szerű pergőket, az egyik legjobb dal a korongról! Lezajlott a csata, haha hiszen itt a
Before the War, instrumentális hangulatos, akusztikus dalocska, alatta kissé folkos szólóval, a zárást pedig a
The Perfect Race hozza, erős riffekre építve, thrash haddal taposva, amire a már megszokott hörgés feszül rá, a lemez második legjobb dala, de inkább thrash, mint death metál, felvértezve magá valamennyi old school ízzel, sok szólófutammal, ritmikus pattogó dobokkal és erőteljes tónusú riffekkel. Van benne egy adag progresszív íz is elvétve, tehát ha nem is üti meg a
Death Symbolic lemezének a szintjét, azért semmiképpen se lehet rossz ráta hasonlításképpen (érdemes figyelni a néhol igencsak igényes és hangulatos szólókat!). Az anyagról azonban nem mondható el, hogy nem mindennapi (talán csak a múltja és helyrajza számít kuriózumnak), szokványos témák (igaz jók) egy kis régies ízzel bolondítva, s persze feszes önfegyelmű tudással lefektetve. Azonban a borító egyértelműen nem számít átlagosnak, főleg nem jellemző az ilyesfajta stílusú külsőség egy thrash vagy death metál bandára se,
Jahannam melói inkább a meseszerű manga, pop-art, képregény műfajba sorolhatóak, hogy mennyire megy a zenéhez? Szerintem semennyire sem, de egyértelmű, hogy mindkettőben sok munka fekszik és komoly tudás.
Az
Ajdath zenéjéről az mondható el, ami sok mai zenekarról és produkcióikról a zeneipari kapitalizmus szükség-szükségtelen óceánján hajózva; ha az
Ajdath soha se jön létre, akkor is Világ maradt volna a Világ, de ha egyszer már van, akkor hallgassa akinek fekszik ez a műfaj, nekem special igen, szóval…
75%
