Against Me! – Transgender Dysphoria Blues

Azóta persze jó néhány év eltelt, akadtak tagcserék, az annyiszor sátánnak kikiáltott nagykiadók egyikével is sikerült végül leszerződniük, csináltak egy teljesen középszerű nagylemezt, majd amikor a multinál nem jött be az élet, a banda saját kiadót alapított. Ennek a vállalkozásnak az első kiadványa a Transgender Dysphoria Blues – a cím már sokat elárul, de ha valaki nem tudná, Tom Gabelből időközben Laura Jane Grace lett, mivel nemet változtatott. A rajongók, ill. a zenészek többsége is rendkívül pozitívan fogadta a hírt, az egyedüli aggodalom Laura hangjával kapcsolatban került elő folyamatosan, miszerint mit fog tenni vele a hormonkezelés. Lelövöm a poént: nagyjából semmit, ugyanis azonkívül, hogy egy picit finomabb lett, a karcos kiabálós részek továbbra is működnek, ki tudja ő azt ereszteni úgy, mint régen. Ráadásul néha úgy, ahogy utoljára azt a 2002-es, bemutatkozó albumon tette. De kanyarodjunk bulvár módon vissza, ehhez az egész transzgender témához: az első utalás már a 2007-es New Wave-en elhangzott, mégpedig a záró, The Ocean című tételben: „If I could have chosen, I would have been born a woman, my mother once told me she would have named me Laura…”. Később azt nyilatkozta, már gyermekkorától érezte, hogy teljesen más, mint egy átlagos fiú, belül nőnek érezte magát. Szerencsére képes volt ezt elfogadni, és meg merte lépni azt, amit nagyon kevesen mernek megtenni, még az Egyesült Államokban is (az undergroundból egyébként más példát is lehet hozni: pl. Mina/Keith Caputót, vagy a bő egy éve elhunyt Sarah/Mike Kirscht). Ennek a történetnek a filmzenéje a Transgender Dysphoria Blues.

Zeneileg sok változás nem történt, a dalok hangulata, stílusa nagyban hasonlít a két korábbi anyagéra. Persze itt is vannak kivételek, ott van példának okáért a Obama Bin Laden As The Crucified Christ című tétel, ami igazából nem is tudom, micsoda, talán egy érdekesen hangszerelt hard rock dal, ami tökéletesen nem passzol a lemezre. Viszont kilenc év után először egy teljesen akusztikus dal (Two Coffins) is rákerült az aktuális nagylemezre, és nem is sikerült vele mellé lőni, így jó értelemben véve is sikerül picit változatosabbá tenni a korongot. Persze szokás szerint van néhány húzósláger, mint pl. a címadó, a FuckMyLife666, de mégis az utolsó előtti, Paralytic States című a leginkább dúdolható, annak ellenére, hogy ez az egyik legnyomasztóbb tétel, ami egy transzvesztita lányról szól, aki öngyilkos lesz egy olcsó hotelszobában az újévi buli előtt. Laura szerencsére „átmentette” Tom történetmesélési stílusát, de igazából ha jobban belegondolunk, erre semmi szükség nem volt, hiszen ő lélekben már korábban is nő volt, valójában tényleg szinte csak a neve változott. A lemez egyetlen komoly hibája az a producelése, és a keverése, néha komolyan tologatni kell a hangerőszabályzót, ami elég meglepő annak fényében, hogy a korongot háromszor vették fel, hogy végül tökéletes legyen a hangzás. Sajnos nem lett az, ahogy maga az album sem, de az átlagosnál azért még így is jóval erősebb. 7.5/10