AFI – Decemberunderground

Tracklist:

Hossz: 44:27

Kiadó: Interscope Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Be kell valljam, már nagyon vártam az AFI új lemezét. Nem vagyok ugyan régi rajongójuk, elég késői korszakukban, még a Sing The Sorrow idején ismertem meg őket, de röviddel utána beszereztem a korábbi albumaikat is, és a mai napig elég gyakran hallgatom őket. Aki ismeri őket, az tudja hogy elég hosszú utat jártak be a kezdetektől fogva, és nem egy alkalommal változtattak már kisebb-nagyobb mértékben a zenéjükön, így várható volt, hogy az elsöprő világsiker kapujában, nagy kiadónál, milliós példányban eladott legutóbbi lemezzel a hátuk hátuk mögött ismét jelentős eltérések lesznek tapasztalhatóak a korábbi anyagokhoz képest.

Kicsit sokat kellett várni a rajongóknak, csak a stúdiófelvételek közel másfél évig tartottak, de végre 2006 június 6-án mindenki kezében foghatja az új produktumot. A borító az új AFI arculathoz méltóan hangulatos, ötletes és kellőképpen kidolgozott (nem úgy mint a Sing The Sorrow előtti borzadmányok), a szövegkönyben ráadásul meglepetést kapunk, hiszen a négy tag valamelyikének arcképe tárul szemünk elé ha kinyitjuk a tokot. A külsőre tehát nagy hangsúlyt fektettek, de lássuk mit kapunk a pénzünkért ha betesszük a lemezt a lejátszóba!

A zenei világ nagyjából a várt irányba haladt tovább, tehát minden idők legpopulárisabb AFI lemeze készült el. A dalok nagyon szépen sorakoznak egymás után, refrénjük szinte egyből a fülünkbe ragad,. Itt jegyezném meg, hogy Davey már a Sing The Sorrow idején is emberfeletti dolgokat csinált a hangjával, de most aztán tényleg mindent bevet, és a zenekar hagyományaihoz híven háttérvokálokból, csordaéneklésből, „hejjegésből” is kapunk bőven; az énekdallamokról, azok sokrétűségéről tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Ez mondjuk már az előző lemezen is rendben volt, viszont a zenei alapok teljesen új színt kaptak: az elektronika, az effektek immár nem plusz „fűszerként”, hanem alapanyagként funkcionálnak. Szinte hihetetlen mennyi minden történik egy dalban egyszerre, nem hiába dolgoztak ennyi ideig, első hallásra talán fel sem tűnik a hallgatónak, de itt minden nóta szinte másodpercenként ki van dolgozva. Azok a dalok is amik elsőnek egyszerűnek tűnnek, mint például az első klipes nóta, a Miss Murder, egy nagyon ügyesen, láthatóan lépésről lépésre kisakkozott koncepció eredményei, elég ha odafigyelünk arra hogy Davey énekdallama alatt hol csatlakoznak be a háttérvokálok és az ütemek hogyan váltják egymást. Az ilyen apróságok teszik izgalmassá az albumot még a sokadik hallgatásra is, és ehhez hozzájön még az is, hogy Jade, a gitáros már az előző lemezen is elmebeteg dolgokat játszott időnként, de itt aztán tényleg hihetetlen milyen ötleteket sorakoztat fel; nem vágja az arcodba a leggyorsabb szólókat amiket valaha hallottál, és nem játszik hullagyalázó riffeket sem, de olyan ötletes, kreatív és sokszínű a gitárjátéka, hogy azt lehetetlen nem szeretni. Ezt pedig tökéletesen kiegészíti Hunter bőgője amit kicsit jobban előtérbe helyeztek a keveréskor csakúgy mint a korai albumokon, és azt kell mondjam, ez egy rendkívül ügyes húzás volt, ugyanis „Vadász” bácsi talán még sosem játszott ilyen dolgokat mint most; nemcsak kisér, hanem zenél, dalra fakasztja hangszerét, arról nem is beszélve hogyha korábban azt mondják nekem hogy egy AFI lemezen zongorával(!) kisért basszusgitár-szólót fogok hallani, lehet hitetlenkedve nézek, pedig itt még az is van, tessék csak meghallgatni „37mm” című nótát.

Aki már kicsit mélyrehatóbban is foglakozott az AFI zenéjével, az hamar rájöhetett hogy a szövegek bizony minden esetben komoly tartalommal, mondanivalóval bírnak (na persze nem a „Very Proud Of Ya” és az az előtti albumokról van szó), nincs ez másképp a Decemberunderground esetében sem, sőt! Emlékszem, még a Sing The Sorrow szövegein is hosszú órákat tudtam agyalni míg kihámoztam a jelentésüket (vagy legalábbis egy részét), de ez az új anyag szerintem még azon is túltesz; Havok mester most igazán mélyen a lelkébe nyúlt, és szokásosnál is több személyes jellegű sort vetett papírra, természetesen a tőle megszokott, elvont formában. Ez szerintem nem minden esetben sülhetne el jól, de szerencsére ő nem csap át az „ömlengő öngyilkos” kategóriába, így ezen a téren sem lehet igazán fogást találni az anyagon.

Összességében tehát adva vagyon egy hatalmas munkával elkészített lemez, rengeteg finomsággal, ötletességgel, egy “komoly” probléma van csupán vele, amivel sokaknak meggyűlhet a baja: az AFI a gyökereitől, a HC-punktól most már annyira távol került, hogy aki régi rajongójuk, annak ez a lemez legalább annyira meglepő és érthetetlen lehet mint mondjuk a Vol.3. a SlipKnoT-tól vagy a St. Anger a Metallicától. Aki azonban nyitott az új dolgokra, és hajlandó megbocsátani nekik hogy végre tökéletesen kihasználják a bennük lévő tehetséget valamint dalszerzői vénát és dalokat írnak, nem pedig riffgyűjteményeket, az csapjon le rá, mert bizony ez az anyag megérdemli a figyelmet.

Értékelés: 10/10