AFI – Burials

2006-ban a Decemberunderground sajnos nem azért lett óriási siker, mert annyira jó lett volna: az új imidzsük (és a mindenkori szövegviláguk) tökéletesen passzolt a korszellemhez, és volt két iszonyatosan nagy slágerük, amit ellőhettek felvezetésként, de az album az azt megelőző lemez-mesterhármastól jócskán elmaradt. A három évvel későbbi Crash Love már egy visszaférfiasodott Havokkal, és jónéhány erős rockdallal győzte meg a közönséget, hogy az AFI nem véletlenül érte meg a nagykorúságot, azonban a dalok hullámzó színvonala itt már kifejezetten feltűnő volt. Az azonban mégis nyilvánvaló, egészen magától értetődő dolog volt, hogy az új album megkapta a maximális bizalmat azoktól, akik a punk elhagyása után nem fordultak el tőlük, és a kisfilmek, a hangulatos felvezetés, meg persze a két igen jól sikerült kislemezes dal egy, a Crash Love-nál erősebb, a December’-nél pedig szerethetőbb atmoszférát, új arcot ígért. A pop AFI-t – ha már úgyis tíz éve kapják azt folyamatosan, hogy elpoposodtak.

Azt, aki ismeri az AFI zenéjének sajátos atmoszféráját, és hallotta a két klipes slágert, nem fogja különösebben meglepni a lemez, és ez a kellemes, különösebb csúcspontoktól mentes élmény mindenképp az előző albumot idézi, csak pepitában, pontosabban több elektronikával, ásítozó Jade Pugettel, és szokás szerint óriásit éneklő Havokkal. Elsőosztályú, nagyon slágeres popzenét játszanak, és nem hagyták el annyira zeneileg magukat, mint a Linkin Park, azonban az is teljesen világos a Burialst hallva, hogy semmi esélye a jövő AFI albumainak arra, hogy a fent említett lemeztrió közelébe kerüljenek. A promóciós anyagok szokás szerint nagyon túlbecsül(tet)ték az album hangulatának erejét (és tónusát), de ez legalább annyira nem fogja érdekelni a közönségüket, mint az, hogy nincs besztoflemezes pillanat – Havok szentimentális aréna-dallamai rögtön az elejétől csúcson pörögnek (a közelében nincs se Jared Leto, se Chester Bennington jelenlegi formája), és az erőteljes produkcióval együtt szállítják a jobbnál jobb, grandiózus slágereket. Ez csak a kifejezetten pocsék Heart Stopsnál törik meg, de miután a Rewind érdektelen percei alatt eldöntjük, hogy az előző dal csak valami baleset folytán kerülhetett fel az albumra, a The Embrace vissza is rántja a hallgatót (pont, mint anno a Veronica Sawyer Smokes után a Medicate, csak az sokkal jobb dal volt).

Az előző lemeznél is elképesztő mennyiségű dolgot próbáltak meg kihallani a dalokból a kritikusok, és ennél is biztosan így lesz – lesznek majd istenítők, mélyelemzők, felreppen majd ismét a Depeche Mode, a Cure és a Smiths neve, beszélnek majd arról, hogy hogyan vetkőztek le egy újabb skatulyát. És ez az az aspektusa a zenéjüknek, ahol az AFI már nem csak próbálkozik, hanem varázsol. Elhiteti az önmagában is A-kategóriás, maximálisan szórakoztató, nagy terekre tervezett pop-rock slágereiről, hogy igazából sokkal többek annál, mint amit hallunk; elhinti a gondolatot, hogy ez nem kevesebb a 10 évvel ezelőtt hallottaknál, csak más; karakterrel, tehetséggel és fülbemászással eladja a lötyögést. Mi pedig sóhajtunk, és megvesszük. 8/10