2012. április 30.
Tracklist:
1. Wrong
2. My Medicine
3. Southern Comfort
4. Doesn't Feel the Same
5. Sent From Heaven (Rest In Dirt)
6. The Bridge
7. Roaches
8. The Words We Say
9. I Believe In Ghosts
10. Fade Out
Larry Herweg már jó ideje ismert volt arról, hogy nem tud megmaradni a Pelican dobszékén, de azok után, hogy a Tusk parkolópályára került, a Lair of the Minotaur pedig új dobossal folytatta, pár évig megpróbált kizárólag főzenekarára koncentrálni, aminek a vége az lett, hogy tavaly szinte nekirontott minden kínálkozó lehetőségnek. Előbb San Angelus néven talált tökéletes zenésztársra Mark Holcomb gitárosban, majd miután még mindig érezte a zabszemet a seggében, újabb projektbe kezdett. Holcomb nyilván vele tartott, hiszen az Undertow-ban John Pettibone mellett betöltött kulcsszerep után nem lehetett túl kellemes a Shiftben azt játszani, amit Joshua fütyült, így már csak egy frontembert és egy basszusgitárost kellett találniuk. Tony Baumeister (16) idejébe valamilyen csoda folytán belefért a készülő Deep Cuts From Dark Clouds mellett a Bridge témáinak megírása, Kemble Waters pedig élete nagy lehetőségét kapta meg egy elfeledett banda dobszettje és egy turnézenészi poszt után.
Néhány szupergruppnál mindenki hozzáteszi a maga kis világát a végeredményhez, néhány esetben viszont valami teljesen új sül ki a próbateremben, és az Aeges hangzását se lehetett volna megsaccolni pusztán a tagok múltja alapján. Amit kapunk, az gyakorlatilag egy más arányokkal dolgozó értelmezése a Torche 2008-as albumának, a Meanderthalnak – a Bridge dalaiban is a stoner rockba épül be némi Jupiter környéki/utáni Cave In és egy csöpp Helmet, ugyanakkor szinte az egész egy jóval barátibb hangzásban köt ki, mint a kicsit zajos, nagyon elszállós stoner átlag. Elég meghallgatni a klipes Wrongot, hogy egyből tettenérhető legyen az emészthető lendület, a fogós dallamok, a My Medicine-ben pedig már-már gyanússá is válik, hogy szándékosan domborítják ki a műfaj legfogyaszthatóbb erényeit. Ez alapján az egészből akár egy Queens of the Stone Age is kisülhetne, de az Aeges-ben még nincs meg az a karakter, ami Homme-ékat olyan sikeressé tette: ez a lemez sokadik hallgatásra is főleg Hamilton riffekből és Brodsky énekből áll, ezekből épülnek fel a fogós, helyenként kissé lebegős, máshol erőteljes tételek, amelyeket sokkal inkább lehet a Torche-hoz hasonlóan stoner popnak nevezni, mint poszt-hardcore-nak. Ugyan szinte minden dalban van valami szerethető, de érezhetően nem tudják megtalálni a 39 perc alatt a nekik leginkább fekvő hangzást, amitől a játékidő feleslegesen soknak tűnik, főleg az egyes tételek szintjén kár 4 perc fölé merészkedniük, ugyanis az a markáns stílus és dinamizmus, ami ott volt a Torche lemezén, náluk még hiányzik. A végeredmény pedig így olyan, mint a tavalyi San Angelus esetében: kétségtelenül megkapó, és reményteljes (kiváltképp a fogósabb megoldások kapcsán), ugyanakkor viszont kiforratlan és elsietett, ami nem eredményez rossz dalokat, csak a kihasználatlan potenciál zavaró érzését. Ugyan tavaly már volt egy 7”-ük, de ennek ellenére is túl korainak érződik így utólag egy teljes nagylemez, ugyanis még nem igazán találtak rá arra, hogy mit tudnának ők zenekarként hozzátenni a hatásaik egyvelegéhez, így pedig az egyes tételek élvezhetősége is kimerül egy-egy riffben vagy énektémában, mintsem teljes, egészdalos szórakoztatásban. Ettől függetlenül megkapják a megelőlegezett bizalmat szimbolizáló pontszámot, mivel látni a szikrát, csak még várni kell, hogy lángra is lobbanjon (mellőzném az égéses szóvicceket).
7/10
