Adestria – Chapters

A San Diego-i, mocskosul fiatal szextett Adestria pontosan abban az innovatív szemléletet nélkülöző közegbe érkezett be Mózes kosáron, amelynek problémáit már évek óta nyögjük, s olybá tűnik, hogy ők is inkább a kifinomult csomagolásra ügyeltek (Nick Sampson producerelte a lemezt az I Am Abomination-ből), mintsem, hogy a színtér mentsvárát a turnépólóikra varrják. Sok fiatal zenekar csavargatja a lekvárosüveget, amit még a nagymamák helyeztek az éléskamrába közel tíz éve, de valahogyan ugyanabba a hibába esnek, mint kortársaik. Sokkal könnyebb számukra lemenni a sarki vegyesbe importáruért, mint saját kútfőből megoldani a problémát. A debütáló Chapters feltehetően ezeknek a komplikációnak az ellensúlyozására készült, pontosabban a metalcore gordiuszi csomóját kívánja valahogy megoldani, de igazából olyan válaszokhoz jut, amelyeken még maga is meglepődik: elég élvezetesnek lenni. Amit az Adestria nyújtani tud az a szilárd, keményvonalas riffelés (I Am Abomination, Bring Me The Horizon, As I Lay Dying, The Devil Wears Prada stb. elemekkel), a mezőnyhöz igazodó koncepcióértelmezés, ismétlődő, Parkway Drive ihlette breakdownokkal szaggatott dalstruktúrák, valamennyivel fejlettebb, vállalhatóbb kontextus használat, valamint olyan kibontott énektémák, amik a refrénközpontúság tégláját építik bele a dalok felépítésébe. Mindaz, amit az Adestria művel, az rendkívül közepes, de ennnek ellenére valamennyire mégiscsak szerethető, de kizárólag rövidtávon. Ennek a legfőbb oka az, hogy a témázás feltűnően meghasonlik, szinte tálcán kínálja magát a buktató elemeknek, érződik a technikai látszatba burkolt ötlettelenség, a lendület fenntarthatatlanságába történő beleroskadás, illetve annak látszata. Szóval pontosan abban a rongyban járnak, mint az Asking Alexandria, csak kevesebb arccal. A Chapters ugyanakkor valahogy mégsem érezhető annyira felületesnek, mint az említett banda vagy egy In Fear and Faith anyag, ennek legfőbb oka a billentyűs által betartott mértéktartás, a programozott elektronika mértékletes használata, az egyensúly fenntartása az összetevők között. Természetesen a zongora, mint instrumentális elem adott, de elektronika területén nem voltak hajlandóak megadni magukat az oly népszerű ál-dubstep díszpintyeskesdésnek. Ez valamennyire visszaveszi a plaszticitás érzetét, néhol kifejezetten nyájas terjengésbe kezdenek a dallamok, a hangszerek szerepkörei is a helyükre kerülnek, s ennek hatására valahogy úgy bontakoznak ki, mint egy fajsúlyosabb Destory The Runner. De nem érik el a DTR szintjét.

Azonban van két óriási baklövés a dalcsokor vége felé: a More Than You Know című rettenetes ballada (amely annak ellenére lett vállalhatatlan, hogy Russell Klein édesanyjának halálát dolgozza fel), amely indítógombot nyújt a kéznek a lemez kinyomására, illetve Scott Barnes (In Fair and Faith) feltűnése az utolsó dalban, amely orgánuma miatt borzalmasra sikeredett. Ehhez képest felüdülés Tyler “Telle” Smith (The Word Alive) és Davey Muise (Vanna) vendégszereplése, akik valamennyi „értéket” még így is hozzá tudtak tenni az anyaghoz, még ha ennek a skálája rendkívül szűk metszetű is egyben. Így összességében a jelenkor metalcore farvízén evező zenekarok között egy kiemelkedő társaság benyomásának látszatát mutatja az Adestria, a lemez is egy rövidtávú szórakoztató cikk hatását kelti, így elégedettek lehetünk. Ha elvárások nélkül próbáljuk be, akkor bizony képes az Asking Alexandriából fingópárnát csinálni, sőt ehhez a mondat első fele nem is szükséges.

6,5/10