Adept – Silence the World

Tracklist:

01. Forever and a Day
02. Established 2004
03. Secrets
04. The Ocean Grave
05. Dead Planet
06. Orion
07. Means To an End (The Greatest Betrayal)
08. Friends That Used To Be
09. Heart VS. Beats
10. The Toughest Kids
11. Aftermath

Műfaj: metalcore, modern emocore

Támpont: Miss May I, Hopes Die Last

Hossz: 39:50

Megjelenés: 2013. március 22.

Kiadó: Panic & Action

Webcím: Ugrás a weboldalra

A svéd keményzenei színtér egyik legnagyobb reménysége volt az Adept: a tehetséges zenekar harmadik EP-jével, valamint debütáló nagylemezével egy kisebb fényt mutatott a metalcore-ba temetkező modern emocore hullámban, ezért is volt különösen nagy csalódás, hogy a két évvel ezelőtt megjelent nagylemezén rálépett egy olyan útra, amely a középszerűségen és a több breakdownon túl sok mindent nem tud felmutatni. A Silence the World viszont nem csak középszerű, de unalmas is.

Először is le kell szögeznünk, hogy a debütáló nagylemez Another Year of Disaster egy modern emocore gyöngyszem: talán a legremekebben volt rajta eltalálva a balansz a modern emocore stilisztika és a metalcore témahasználat között, amely olyan melódiaáradatot, őszinteséget és slágerességet kölcsönzött a kiadványnak, amelyről egy Blessthefall-karakterű zenekar csak álmodhat. A Death Dealers két évvel ezelőtt ezért is volt némileg csalódás, hiszen az Adept feladta azt az eleganciát, dalírási technikát, amelyet addig használt: a döntéskényszer, a csalfa arcú standardnek történő megfelelési vágy sodorta odáig a svéd csapatot, hogy a megfelelően eltalált metalcore csúszkát túlaktivizálták és eltolták egy olyan irányba, hogy a breakdown-mérő készülékünk picit elfüstölt a döngölésben. A Silence the World ennek az irányzatnak a folytatása, pontosabban a metalcore felé történő fordulat beteljesedése; a zenekar ugyan megtartotta hangzásvilágát (amely az első két EP-t leszámítva konstans definitív a csapatra), de az addig megszokott technikás gitártémákat szinte teljesen paneles – és legfőképpen unalmas, repetitív – gitárjátékra és breakdownok tengerére cserélték, amelyeket inkább jellemez egy olyan jelző, hogy hanyag, mint a jól elhelyezett. A zenekar 2009-ben még egy rendkívül refrénközpontú formáció összképét festette, azonban az élő előadások sanyarú tapasztalata, Robert Ljung „stúdiópozitív” vokálteljesítménye rádöbbenthette a srácokat arra, hogy ami ment az Underoathnak, az nem biztos, hogy feltétlen nekik is fog menni. A Silence the World jól mutatja, hogy mennyire leépült a csapat énektémák terén: meglehet, hogy a slágerek még megadják a refrének jól szerkesztettségét, de a konstans visszafogott tiszta ének és a túlzott ordításra való átállás erős jele annak, hogy Robertnek túl magasan volt a léc (és a zenekarnak is inkább megfelel egy hangyányit tompább zenei összkép). Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a srácok kinyírták ezt a szegmenset a zenéjükből, egyszerűen csak arról van szó, hogy az eddig jól koordinált Adept-stílusjegyek már koránt sincsenek olyan jól megírva, mint korábban. Persze kivételek itt is vannak: a Secrets, a The Ocean Grave és a Friends That Used To Be erősen kiemelkednek a lemezről, de még így sem közelítenek meg egy olyan dalt a Death Dealersről, mint pl. az If I’m A Failure, You’re A Tragedy, az Another Year of Disaster tételeiről pedig inkább ne is beszéljünk.

A zenekar egy nem túl szimpatikus átalakuláson ment át: az egyszerűsödés csillagjegye alatt túlságosan elmentek a könnyelműség irányába; de ne feledjük erre jóval nagyobb a kereslet, a hallgatótábor, mint egy intelligensebb produkció esetében. Az vagy, amit megeszel; az vagy, amit zenélsz? Az Adept a Death Dealers esetében elhitte, hogy az ami, pedig koránt sem. Szomorú dolog ez, a Silence the World az eddigi leggyengébb munka a csapat életében, egy lépés a középszerűség (de egyben a magasabb ismertség) felé. 5/10