Adept – Silence the World

Először is le kell szögeznünk, hogy a debütáló nagylemez Another Year of Disaster egy modern emocore gyöngyszem: talán a legremekebben volt rajta eltalálva a balansz a modern emocore stilisztika és a metalcore témahasználat között, amely olyan melódiaáradatot, őszinteséget és slágerességet kölcsönzött a kiadványnak, amelyről egy Blessthefall-karakterű zenekar csak álmodhat. A Death Dealers két évvel ezelőtt ezért is volt némileg csalódás, hiszen az Adept feladta azt az eleganciát, dalírási technikát, amelyet addig használt: a döntéskényszer, a csalfa arcú standardnek történő megfelelési vágy sodorta odáig a svéd csapatot, hogy a megfelelően eltalált metalcore csúszkát túlaktivizálták és eltolták egy olyan irányba, hogy a breakdown-mérő készülékünk picit elfüstölt a döngölésben. A Silence the World ennek az irányzatnak a folytatása, pontosabban a metalcore felé történő fordulat beteljesedése; a zenekar ugyan megtartotta hangzásvilágát (amely az első két EP-t leszámítva konstans definitív a csapatra), de az addig megszokott technikás gitártémákat szinte teljesen paneles – és legfőképpen unalmas, repetitív – gitárjátékra és breakdownok tengerére cserélték, amelyeket inkább jellemez egy olyan jelző, hogy hanyag, mint a jól elhelyezett. A zenekar 2009-ben még egy rendkívül refrénközpontú formáció összképét festette, azonban az élő előadások sanyarú tapasztalata, Robert Ljung „stúdiópozitív” vokálteljesítménye rádöbbenthette a srácokat arra, hogy ami ment az Underoathnak, az nem biztos, hogy feltétlen nekik is fog menni. A Silence the World jól mutatja, hogy mennyire leépült a csapat énektémák terén: meglehet, hogy a slágerek még megadják a refrének jól szerkesztettségét, de a konstans visszafogott tiszta ének és a túlzott ordításra való átállás erős jele annak, hogy Robertnek túl magasan volt a léc (és a zenekarnak is inkább megfelel egy hangyányit tompább zenei összkép). Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a srácok kinyírták ezt a szegmenset a zenéjükből, egyszerűen csak arról van szó, hogy az eddig jól koordinált Adept-stílusjegyek már koránt sincsenek olyan jól megírva, mint korábban. Persze kivételek itt is vannak: a Secrets, a The Ocean Grave és a Friends That Used To Be erősen kiemelkednek a lemezről, de még így sem közelítenek meg egy olyan dalt a Death Dealersről, mint pl. az If I’m A Failure, You’re A Tragedy, az Another Year of Disaster tételeiről pedig inkább ne is beszéljünk.

A zenekar egy nem túl szimpatikus átalakuláson ment át: az egyszerűsödés csillagjegye alatt túlságosan elmentek a könnyelműség irányába; de ne feledjük erre jóval nagyobb a kereslet, a hallgatótábor, mint egy intelligensebb produkció esetében. Az vagy, amit megeszel; az vagy, amit zenélsz? Az Adept a Death Dealers esetében elhitte, hogy az ami, pedig koránt sem. Szomorú dolog ez, a Silence the World az eddigi leggyengébb munka a csapat életében, egy lépés a középszerűség (de egyben a magasabb ismertség) felé. 5/10