2012. június 12.
Tracklist:
01. The Collapse
02. Sick
03. Alive
04. Criticize
05. Good Enough
06. Cage The Beast
07. I Can Tell
08. Somebody Wishes They Were You
09. Move
10. I Wanna Be
11. Hurt
A kifejezetten alternatív-rockzenére fókuszáló Alternative Addiction egyik legnagyobb felfedezettjeként tartották számon az Adelitas Way-t, akik mind 2007-ben, mind 2009-ben egy self-titled albummal rukkoltak elő és mindkét esetben az év egyik legjobb lemezét tették le a stílusukban. A hangzás miatt a siker akkor sem maradt volna el, ha olyan középszerű és unalmas dalokat írnak, mint mondjuk a Saving Abel, vagy a Hinder, de a kellemes slágerek magasan ezen bandák fölé emelték a las vegasi ötöst. A Home School Valedictorian pedig egy remek példa arra, hogyan kell beállni a sorba és a régi rajongókat egy pillanat alatt elveszteni (az persze más kérdés, hogy minden elveszített rajongó után 10 új érkezik.)
Náluk is beigazolódni látszik, hogy a hírnév nem hogy minőségi növekedést nem jelent, de teljesen taccsra vág mindenféle pozitív dolgot, ami miatt egy banda kiemelkedhet abból a pöcegödörből, amit ma mainstream alternatív-rockként emlegetnek. Már azt a döntést sem értem, miért kell egy bejáratott, könnyedebb megszólalást felcserélni arra a sablonhangzásra, amit szinte mindegyik együttes használ a lemezén, de ezt betudhatjuk a nagykiadó döntésének, hiszen ugyanez történt az ölelgetős videójáról elhíresült Sick Puppies esetében is. A kompromisszumokat tehát megkötötték: nincs már erőtlen maszatolás a gitárokkal és a dobbal, de ezzel együtt az igazán ütős akusztikus betétek is tovaszálltak, amiben bőven volt potenciál a jövőre nézve. Ami mégis indokolhatja ezt a fajta változtatást az az lehet, hogy az igazi áttörést az az Invincible című szám hozta meg, amely később a WWE által szervezett pankrációsorozat egyik hivatalos „himnusza” lett, így szerezve meg a keményebb kötésű arcok szimpátiáját is. Rick DeJesus hangszíne még mindig a legkiemelkedőbb dolog a bandában, amit ha nem is használ olyan széles tartományban, mégis meg tudja lepni a hallgatót egy-két okosabb témával és fordulattal. A dalszerkezetek a szokásos 3 refrénes, 2 verzés, 1 bridge-es felépítéstől nagyon ritkán térnek el, ami alapból persze nem gond, csak a kevésbé ragadós refrének miatt sok dal fog végül a skip gomb örök átkának áldozatául esni. A bandán belüli változást a dalszövegek is remekül szemléltetik, hisz míg eddig főként szerelmes nótákat hallhatunk tőlük, egyre több „paraszt” megnyilvánulással szembesülhetünk mondandó terén, ami egy Five Finger Death Punch-féle bandának lehet jól áll, náluk viszont nagyon visszatetsző ez az álkeménykedés. Ez rá is nyomja a bélyegét az egész lemezre, és ahelyett, hogy a régi vonalat követték volna, ami végül a sikert is meghozta nekik, egy letisztultabb hangzású, de kicsit butább és gyengébb albumot kaptunk, mint amire számíthattunk. A minőségi rádiórock kevés mentsvára közül egy újabb esett a nagykiadók áldozatául, attól viszont nem kell félni, hogy az Adelitas Way valaha is olyan szintre süllyed, mint a rockzene legaljának számító Saving Abel, akik két lemez alatt sem tudtak egy olyan dalt megírni, amire ne akarná az ember felgyújtani a házikedvencét. Ha másért nem is, az előző lemezeikért mindenképp tiszteletben kell tartani a bandát, és remélem idővel ők is visszatérnek a „helyes útra”.
5/10
