Ad Astra – Crust Of Ego

Meglepő lehet, hogy a ’99 őszén életre keltett Ad Astra még csak most érkezett el bemutatkozó nagylemeze, a Crust Of Ego megjelentetéséhez (főleg, hogy annak öt dala korábban már hallható volt a CD-re bonuszként feltett Idegen Arcok kislemezen, csak a debütáló albumra fel lettek javítva s angol nyelvre ültették át őket), ám mindenki ismeri ugye a közmondásból az idő, és a munka minősége közti relációt.

Az énekes és dobos posztot betöltő személyek állandó jövés-menésével nehezített pályafutást maga mögött tudó banda a szélesebb körű ismertségét a Chuck Schuldiner emlékére szervezett Death-esteken való szereplésével alapozta meg; s underground körökben ismertebb, kipróbált muzsikusokat rejt a soraiban. Itt püföli ugyanis a bőröket a gödi Megazetor, és hazánk elsőszámú Entombed tribute csapata, a sajnos nemrég feloszlott Wolwerine Blues Brothers kapcsán ismert Kliment Márton, alias Murphy; továbbá az Ad Astra még ma is kitartó alapító tagjai (az Erdélyi Csaba – Erdélyi Peti – Spala Márk trió) közül Peti szintén a Megazetorban nyüvi a húrokat.

Az Ad Astra hatásai a (fentiek tényében nem meglepő) Death-től kezdve a Nevermore-on át a Psychotic Waltz-ig terjednek, továbbá a Meshuggah és az Opeth nevét is megemlítik a srácok, mint nagy kedvenc; ám utóbbi kettő közül a Mesü jelenlétét én nem érzem a lemezen, az Opeth-t meg csak az egyik kedvencemmé avanzsálódott One Minute Silence-ben. Ellenben Chuck Schuldiner (ezzel együtt a Control Denied) és a Psychotic Waltz erősen jelen van, ami főleg a dalszerkezetek felépítésében, s a gitártémákban mutatkozik meg, ám gyorsan hozzátenném, nyúlásról szó sincs. A Nevermore pedig egy-két dallamban és keményebb riffben érződik – zárójelben hozzátéve, hogy már a ‘zetorban is összefuthatott a figyelmes hallgató egy-két helyen Warrel Dane-ék lenyomatával.
A Crust Of Ego lemez hét saját dalt, és némiképp meglepő módon egy U2 feldolgozást rejt. A saját szerzeményeik egyszerre összetettek és emlékezetesek, tehát a progresszív jelzőt nem a villantgató, magamutogató és széttekert oldal felől közelítik meg, minden tag érzéssel (és érzésből) játszik hangszerén, s a sok téma között hidat képező átvezetések mindvégig követhető struktúrákat eredményeznek. Mindegyik tételben akad nem egy olyan momentum, dallam, gitártéma vagy kórus, mely azonnal megragad a gyanútlanul közelítő zenehallgató szürkeállományában, így szép fokozatosan hozzád nől a lemez. A nyitó No Contact szinte funkys pengetés után keményen robog előre, Murphy okos dobtémákat kanyarít Erdélyi Peti és Spala Márk remek gitármunkája alá; a sebesség nem merészkedik a középtempós tartományok fölé, de így is megvan a szükséges súly, ugyanakkor (és ez mindegyik trackről elmondható) szép dallamok is akadnak benn bőséggel. A Stranger Faces és a Waves sem egyszerűbb darab a nyitánynál; karakterükben továbbviszik a zúzással és lebegő dallamvilággal tarkított Ad Astra soundot; viszont a- (z „Újra úton” című demós felvétel alapjaiból újraértelmezett) Crust Of Ego, s a már említett One Minute Silence fület gyönyörködtető harmóniái képesek még egy lapáttal rátenni elődeire, ily módon emelkedve az album legjobbjai közé. A leállásokban is jól megfigyelhető Erdélyi Csaba fifikás basszusjátéka, a Denevér Stúdiós hangzás pedig kellően ki is emeli e hangszert. E két dalban érzem legeltaláltabbnak az énekdallamokat is; Morvai Csaba hangja a középtartományokban kalandozik végig, (durvább vokál, hörgés, ilyesmi nem igazán lelhető fel a lemezen) s mikor a gitáros Petivel együtt tolják a kórusokat, az eléggé fogós. Bár azt sajnos hozzá kell tennem, a lemezen végigtekintve, Csaba énektémái közt akadnak kevésbé emlékezetesek is, e téren tehát még van mit fejleszteni, de aggodalomra semmi okuk.
Az instrumentális 2.7 K szép dallamokból építkező, pihentető darab; egyedül az Other Selffel barátkoztam meg nehezebben, melódiáit tekintve valahogy kevésbé tűnik fogósnak / kiemelkedőnek a társaival összehasonlítva. A lemezt záró U2 feldolgozás, a Hold Me, Thrill Me, Kiss Me, Kill Me eléggé be lett morcosítva, de nem vallottak szégyent az átirattal, úgyhogy megfelelő zárása a kb. 40 percnek.

A srácok igazán korrekt debütálást tudhatnak a tarsolyukban; sokszínű, változatos, és emlékezetes dalokat sikerült írniuk. Bár Csaba jó hanggal bír, s a kiejtés is rendben van, a fogósságon lehet még finomítani, (a U2 dal énektémáit érdemes összevetni a saját dalaikkal), a kórusok nagyon jók, szóval én bízok bennük e téren is. Tanácsolni csak annyit tudnék; koncertezzenek minél többet, s remélem szélesebb körben is sikerül megismertetni a hallgatósággal a Crust Of Ego dalait.

8,5 / 10

adastra@index.hu
http://www.adastramusic.hu/
http://myspace.com/adastrahun