A zeneipar egyik legnagyobb hibájába esni – Being as an Ocean-lemezkritika

Tracklist:

01. Little Ritchie
02. Ain’t Nobody Perfect
03. The Zealot’s Blindfold
04. Sleeping Sicarii
05. Judas, Our Brother
06. Saint Peter
07. Forgetting is Forgiving the I
08. The World as a Stage
09. Sins of the Father
10. …And Their Consequence

Műfaj: poszt-hardcore, dallamos hardcore

Támpont: mewithoutYou, The Elijah, La Dispute, Hotel Books

Hossz: 39 perc

Megjelenés: 2015. június 30.

Kiadó: InVogue

Webcím: Ugrás a weboldalra

Szó se róla: a Being as an Ocean a modern hardcore egyik legnagyobb húzóneve lett, ráadásul az első két lemezükkel rá is szolgáltak arra, hogy a fiatal generációt relevánsan szólítsák meg. De ugye nem lehet minden zenekar története tündérmese, a BAAO robbanása recept volt egy katasztrófára, és nem azért, mert nem futna a szekér (jobban fut, mint valaha), hanem a zenekar belelépett abba a tipikus zeneipari problémába, mint rengeteg félremenedzselt banda. Egy év elmúltával akartak és adtak is ki új lemezt, ami ahogy kell, így tele is lett gyermeteg problémákkal. Lassan meg kellene tanulni (nem saját, hanem mások kárán!), hogy egy zenekari potenciált szépen felépítve is ki lehet maxolni, nem csak kapkodva – utóbbival sok kárt okozva a renoméban. 

Tavaly halomra dicsértük a Being as an Ocean második nagylemezét, tagadhatatlan volt, hogy a zenekar remekül találta el a How We Both Wondrously Perish koncepcióját, egy kellemesen kísérletezős albumot kaptunk, amely a hardcore több fájáról is tépett le inspirációt, ráadásul úgy bánt az új tagok adta lehetőségekkel, hogy az atmoszféra, a metalcore-t poszt-rockos elszállásokra cserélő textúra ügyesen működjön. Az akkor bekölcsönzött költői spoken word kántálás is bőven jó volt, Michael McGough pedig a banda egy olyan arca lett, amely nélkül nehéz lett elképzelni a BAAO kiállását, aztán jött egy zenekar hangzásának/arcának kisarkított definiálásra használt Self-Titled ötlete, amely tudjuk, hogy milyen merénylet szokott lenni (#1. zenekari hiba, beszűkíti a mozgásteret). A nyáron megjelent Self-Titled dalain nagyon érződik a kiforratlanság, és hogy őszinték legyünk: ezek a dalok stilisztikában megtapossák a How We Both Wondrously Perish szintjét, de sem minőségben, sem pedig kreativitásban nem érezni azt, hogy a tételek megközelítenék a tavalyi év egyik legkellemesebb modern hardcore lemezét (#2. zenekari hiba, egymást követő években lemezt kiadni könnyen – sőt nagyon nagy eséllyel – átgondolatlanná teheti a dalokat). Mi bizony kiadói nyomást szimatolunk az elsietett kiadásban. (#3. zenekari hiba, túlságosan ne engedd a kiadói akaratot érvényesíteni magadon). A dalszerkezetek jóval merevebbek és egyszerűbbek, a HWBWP dalain érezni lehetett egy kísérletezős tálalást, az elektronika/szinti úgy törte a dalokat, hogy éreztünk dinamikai váltásokat, és jól átgondoltnak hatottak a Dear G-d után lágyuló BAAO koncepciós próbálkozásai. Ezeket a töréseket a spoken word betétek, és az ezekhez igazított borongós, de tiszta gitárral aláfestett témák is segítették, azonban a Self-Titleden kitalálták a fiúk, hogy az addig pár sorral/esetleg refrénnel operáló Michael McGough énekeljen többet, így több dalt is ráhúztak arra, hogy az ő hangja elvigye a hátán őket az ötlethiány lefedésére (The Zealot’s Blindfold; Judas, Our Brother, St, Peter stb.), sőt elérték, hogy minél több refrént kapjon (The World as A Stage). Ez pedig immáron a csapat eszköztárának egyik legfontosabb gerince lett, ami nem biztos, hogy egészséges, több olyan dal kellett volna ide, mint a Little Richie vagy az Ain’t Nobody Perfect (#4. zenekari hiba, ne tedd tönkre, ami jól működik, vagy ha változtatsz, olyat találj ki, ami más, de ugyancsak 100%-al működik).Ami leginkább zavaró, hogy ha egy zenekar tud írni olyan témákat, mint pl. a Sleeping Sicarii felütése, akkor a Dear G-d nyers ereje után miért akar folyamatosan lágyulni, és egyre erőtlenebb lemezeket kiadni és súlytalanabb dalokat kiadni?

A How We Both Wondrously Perish remekül találta meg az egyensúlyt, viszont a Self-Titled már-már túlságosan is fennkölt, színpadias és hatásvadász, a csapatban az utolsó energiabomba Joel Quartuccio ordítása, de sajnos ez erős kontrasztban van azzal, hogy mennyire döcögnek a témák, mennyire “lágyak”, és mennyire The Elijah-san Michael-hez igazítják a dalokat, pedig Joel szenvedélyes és remek (!) szövegeit, valamint a stílusban top hangját kellene erősíteniük. Ezek a gitártónusok és akkordfutamok sem olyan kreatívak, sőt, már-már sztenderd dallamokat kapunk, mintha elővették volna a How We Both Wondrously Perish-ről a fiókban marad lecsupaszított ötleteket, és próbálták volna tálalni, de az egészből hiányzik az átütő erő, nem húznak, egyszerűen csak aláfestenek, és nem igazán ütnek arcon, sőt inkább csak simogatnak. Ez így összességében egy, a végére erőteljesen elfáradó poszt-hardcore lemez leegyszerűsített gitárokkal, nem túl diverzifikált dobtémákkal,vokál szempontjából kifejezett fejlődéssel, de tiszta ének oldaláról nézve színpadias túlzásokkal. Kifejezetten lassú. és sajnos nem csak a rengeteg sebességet lejjebb vevő, ritmikai közjáték és váltás miatt. Több tempó és energia egy nagyon jó és erős dalcsokorrá tehette volna a Being As An Ocean 3. nagylemezét, így viszont egy elsietett munka, amelyben nincs egyensúly, kiveszik az erő, a kísérletezős struktúra és egy hirtelen jött sikert akar meglovagolni. Innen a következő lemez remélhetőleg már csak jobb lesz, ettől a koncertet még várjuk novemberben. 6/10

BEING AS AN OCEAN NOVEMBERBEN BUDAPESTEN || EVENT: Impericon Never Say Die! Tour 2015 – Budapest

Ajánlott dalok: Little Richie, Sleeping Sicarii, Ain’t Nobody Perfect
Hallgasd meg a lemezt Spotify-on: KATT || Youtube-on: hivatalos InVogue stream

BEING AS AN OCEAN – LITTLE RICHIE