A Traitor Like Judas – Endtimes

Nem csak az ének, de a zenei alap is megváltozott. A Nightmare idején igencsak erős északias gitártémákkal teletűzdelt, AILD-hatásoktól sem mentes muzsikából inkább egy bivalyerős hardcore/metal egyveleg maradt, rengeteg fogós dallammal, és ütős breakdownokkal. Valamint itt-ott bizony még Bring Me The Horizon-hatások is  fellelhetőek a számokban. Ez persze így nem tűnhet túl eredetinek, de valahogy mégis működnek a dalok, amik nem mellesleg rendkívül szerethetőek egytől egyig és azonnal mozgásra ingerlik a hallgatót. A szövegek pedig szinte első hallásra énekeltetik magukat, és nem csak a csordavokálok erejéig.

Megjelenése óta kitörölhetetlen vendég az Endtimes az mp3-lejátszómon, és tényleg bárhol, bármikor ugyanolyan szenvedélyesen végig tudom hallgatni ezt a szűk negyven perces dalcsokrot. A korábban erős hangzásbeli gondokkal küszködő kiadványok után itt végre egy igazán megdörrenő az összhatás, ráadásul ez magában foglalja a hangszerek egymáshoz viszonyuló arányát is. Egy rövid kis hangulatos intrót követően az At World’s End nyitja a sort, amiben szépen fel is sorakoznak a megújult ATLJ muzsikájának komponensei. Szerencsére nem csak ész nélküli brusztolásról van szó, hangulatos leállások, ízes váltások színesítik a korongot. Még ha első hallásra nem is biztos hogy feltűnő, sok apróság kapott helyet a dalokban, így aztán nem fárad meg hamar a fül, hiszen sikerül érdekesnek maradnia a számok egymásutániságának. Arról nem is beszélve, hogy a legelső hangtól a legutolsóig egy olyan atmoszféra alakul ki, ami miatt bármikor újra és újra lejátszásra kerül a lemez. Egyetlen számot nehezen tudnék kiemelni, hiszen egységesen sikerül fenntartani a megkezdett színvonalat, húzást. Mindegyik nótában vannak emlékezetes momentumok, alig várt kitörési pontok. Egy igazi erőtől duzzadó dalfolyam az Endtimes.

Ugyanakkor itt-ott azért variálhattak volna még a témákon, hogy legyenek igazán kiugró tételek is a lemezen, de én még így sem érzem úgy, hogy fanyalognom kéne a hallottak alapján. Úgy tértek rá egy könnyebben befogadható világ felé vezető ösvényre, hogy attól még ugyanaz az erő és brutalitás jellemzi őket, mint korábban. Kíváncsian várom, mi lesz velük a jövőben, illetve hogy milyen irányban haladnak majd tovább. Azért az mindenképpen mellettük szól, hogy nem egy újszülött, az épp futó trendek kreálta csikóbandáról van szó, hiszen már több mint egy évtizede kitartóan húzzák a talpalávalót. Tehát kitartásban nem szenvednek hiányt.

Egy igazán szerethető albumot rakott össze az ATLJ, és nagyon szívesen megnézném már őket élőben (hat évvel ezelőtt már jártak hazánkban), hiszen ezeknek a szerzeményeknek iszonyatosan hasítaniuk kell koncerteken! Szerencsére nem lett túlnyújtva a játékidő sem, 11 dal, stabilan 4 perc alatti nótákkal. Sikeresen átvészelték az énekesváltást, és túl tudtak nőni önmaguk határain azzal, hogy ha ugyan nem is egy világmegváltó, de annál fogósabb dalcsokorral sikerült előrukkolnia ennek az egyébként eléggé alulértékelt bandának. Mindenesetre ez az új vonal engem nagyon betalált, a tavalyi év kellemes meglepetése az Endtimes! Remélhetőleg nem kell újabb négy évet várni a folytatásra.

7.5/10