A Tiny Moving Parts és a tökéletes nyári lemez

Másfél évvel ezelőtt megjelentettünk egy kritikát a Tiny Moving Parts-ról, akkor a zenekar teljesen ledöbbentett bennünket, egyszerűen zseniálisan keverték a midwest emót, a math rockot és a poszt-hardcore-t, az underground sajó és a webzine-világ pedig felkarolta a zenekart, amely azóta az alulról szerveződő bandák egyik legnagyobb szenzációja lett. Az új lemezükkel, a Celebrate-tel pedig a zenei sajtó szépen pajzsra is emelte őket, és mutogatta a fiúkat a közönségnek, hogy igen, így kell ezt csinálni, így kell őrült, technikás, mégis végtelen felszabadult és tartalmilag mély emót írni, miközben csak végigmosolygod az egészet és felvillanyoz a végeredmény.

A minnesotai Tiny Moving Parts hangzásvilága már-már jelenség lett, annyira komolyan, hogy a youtube egyik bohócának, Jarrod Alonge-nak is eszébe jutott kifigurázni őket. A banda folyamatosan az emo és a midwest emo között lavíroz, dühvel tarkított vokálokkal operálnak, ráadásul egy rakás matekozós téma lett a jegyük, amit sokan vegyítettek a twinkly emo jammeléssel, lásd. Algernon Cadwallader, Dads, Snowing stb. Ami megfigyelhető ennél a bandánál, hogy a kezdeti nyersebb megszólalás után poposodtak egyre inkább, a Celebrate-nél minden korábbinál dallamosabb tálalást kapunk, amely egy tudatos progresszió volt, és nem is érezni azt, hogy a banda bármit vesztett volna a hiteléből, ezek a Tiny Moving Parts-tételek tele vannak őszinte, nagyon befelé forduló dalszövegekkel, ráadásul kicsit kontrasztban is állnak sokszor a kicsit pozitívabb felhangú melódiákkal. Lásd pl. a „Birdhouse” simán a banda eddigi pop-punk himnusza, de megőrzi mindazt, amitől a Tiny Moving Parts az, ami: rengeteg szenvedély, torokhang, düh és piszok jó gitárjáték. A Celebrate abszolút slágere, a „Headache” is simán pop-punk felhangokkal él, mégis a zseniális klippel tálalt dal, az egyik legmélyebb tétele a fiúknak a karrierjük során, valahogy sikerült egy olyan hangzásvilágot eltalálniuk, amelyben remekül tudnak érvényesülni a régi bandára jellemző elemek. Közben olyan számokat is kapunk, amik kifejezetten a karcot tartják a bandában, ilyen pl. a”Breath Deep”, amelyben bizony poszt-hardcore-os gitártémák is vannak. Vitathatatlanul TNP-vonalak húzódnak meg a dalokban: egy rakás technikás, twinkly-s és tappingolással előadott gitártéma, és persze düh, szenvedély, valamint érdekes módon a pozitív felhangú zenei játékkal szemben ambivalens érzéseket keltő sötét kontextus. Ezt a Celebrate-tel nagyon eltalálták, a legdurvább a lemezben az a szintű egyensúly, amit ezek a hangulati elemek és dalszerzői vénából fakadó komplex játék, és mégis szövegi mélység együtt össze tud hozni. A huszonéves korosztálynak, aki éli az emót szinte tökéletes lemez – főleg nyárra – néhány kitöltő dallal, de nagyon sok magas pillanattal. 8,5/10