A Tejútrendszer örvényében – Bipølaris: Sagittarius A*

A magyar nyelv lenyűgöző. Nem hiába vannak világhírű íróink és költőink, és nem hiába van a magyar az élbolyban, amikor a legnehezebben megtanulható és beszélhető nyelveket listázzák: végtelen csűrt-csavart kifejezés és szóvirág tárháza, és igazi művészi beteljesedés tud lenni, ha valaki megfelelően használja ezt a fegyvert. Így különösképp szívmelengető, amikor egy hazai csapat magyarul próbál meg betörni a piacra (kiváltképp számomra, akinek néhány “hunglish” megszólalástól kedvem támad gereblyenyelet döfni a hallójárataimba). Természetesen nem ekézem ezzel azokat, akik angolul (vagy bármilyen másik nyelven) kívánnak szövegeket írni, de sokszor a saját nyelvünkön megalkotott gondolatokat jóval inkább magukénak érzi a honi közönség, könnyebben azonosulni tud vele – pláne, ha mondjuk az idegen nyelv nem annyira fekszik neki. Így jutunk el a győri Bipølaris zenekarig, akik első nagylemezükön, a Sagittarius A*-n éltek is ezzel a lehetőséggel. A kérdés már csak az, meg is érte-e.

A Bipølaris egy viszonylag fiatal csapat és bevallom őszintén, egy-két légből kapott infón kívül nem sokat tudtam róluk a mostani nagylemezüket felvezető promózásokig. 2018-ban jelent meg az első demójuk, amit a rákövetkező évben két EP követett, név szerint a Kapillärisøk és a Szerøtønin mezők. Bár a Sagittarius A* mindhárom korábbi kiadványt magába foglalja (természetesen a dalok újramunkált verzióit felvonultatva), hivatalosan nem egy compilation – vagy válogatáslemez, ha már a magyart forszírozzuk -, de ezt nem is muszáj pedzegetni manapság, amikor a formátum szabta határok ledőlni látszanak. A srácok alapvetően hardcore punkban honosak, amit itt-ott igazi elszállós prog metal témák ékesítenek. Első hallásra a már nagy öregnek számító Téveszme ugorhat be (ne aggódj, lesz még rájuk utalás, többek közt mert az énekesük, Nagy Viktor is közreműködik a lemezen), ami ugye nem egy rossz pont a referenciaszedetben. A csapat igen nagyszabású kampánnyal vezette fel a lemezt: gyönyörűen megmunkált minőségi klipek, stúdiós sessionök, igényes dalszövegvideók jöttek ki a boszorkánykonyhájukból, mindezek teljesen DIY módon – ha nem számolunk mondjuk egy Mihaszna Film-es közreműködést (újfent helló, Viktor!), de az alapkoncepció ott is a saját elképzeléseikből fakadt. A lemez a maga 13 dalával és kb. háromnegyed órás játékidejével elsőre talán kissé meredek vállalkozásnak tűnhet, de lássuk, hogyan működik ez a gyakorlatban.

Ha jól számolom, öt eddig nem hallott tételt kapunk, illetve két új vendégeskedést a már korábban kiadott dalokban. Persze parasztvakításról szó sincs, ahogy már feljebb említettem, a már megjelent számok is kaptak itt-ott egy ráncfelvarrást, így áll össze egy nagy egésszé a kiadvány. Noha tematikáját tekintve nem nevezhető koncepciós lemeznek a Sagittarius A*, hiszen a felnőtté válás, az önmagunk és az univerzum közti párhuzam, a mérgező kapcsolatok, a leterheltség okozta mentális útvesztők, de még a rendszerkritika is megtalálható a szövegekben, a dalok mégis olyan precizitással vannak összeszőve, hogy az érzet simán azt sugallja: ez a cucc így egyben üt. Ha már a szövegek fontosságára húztam fel ezt a cikket, nem szabad elmenni a tény mellett, hogy az énekes, Németh Attila „Soma” írói készsége egészen páratlan: a már-már slam poetrys, vagy egyenesen hiphopos szabadsággal és tempóval megírt és előadott dalszövegek könnyedén kiemelik őket a közegből, amire Soma mázsás screamjei még inkább rátesznek egy lapáttal. Ugyanakkor hiába van tele a lemez olyan zseniális sorokkal, mint a “tehetetlenségből megdühödöttek seregét neveli az ország”, vagy a “ha kell, elnyelek százmillió napot, a hiány árnyékával táncolok”, néha egyfajta “lírai zsákutcát” véltem felfedezni, ami fakadhat a már korábban említett előadói költészet inspirálta alkotói szabadságból, miszerint szavak és kifejezések sokszor azért vannak adott helyen, mert ott mutatnak jól. Így az átadnivaló üzenet néha már a csatornánál megfeneklik, és duplán utána kell járni, hogy valóban azt hallottam-e, amit.

A vendégek által megtámogatott dalok kissé megakasztják az alapvetően hácés sodrást – persze jó értelemben: a Beerzebubbal közös Szerotonin mezők kap egyfajta groove-os, nu metalos lazaságot, míg a téveszmés Nagy Viktornak kiosztott Szélrózsa igazi nyers, punkos acsarkodás. Ezen a már eddig felsorolt stílusgarmadán kívül helyenként szinte világ- és népzenei kikacsintgatások is szembe jöhetnek velünk, amik csak még érdekesebbé teszik a lemezt. Sajnos azonban a kiadvány úgy az utolsó harmadában kissé megül, valahogy elmaradnak a fogós és könnyedén feleleveníthető taktusok és dallamok, és a teljesen instrumentális zárótétel, a Farkas szigete (ami az album leghosszabb darabja a maga hat percével, és egy, a jövőben megjelenő animációs film betétdala) se tudja már ezt a lankadást meggátolni. Talán a 13 tétel egy minimálisan sok lett, vagy csak a dinamikusabb tételek előbbre sorakoztak, nehéz igazán eldönteni.

Mindezek ellenére nem lehet nem szeretni a Sagittarius A*-t, érződik rajta a rengeteg munka, amit a fiúk beleöltek, átjárja a lüktető energia és a minőségi teljesítmény, és igazi csemege az olykor érdekesen muzsikáló DIY-közegben. Az is biztos, hogy apróbb hibái ellenére emlegetnivaló mérföldkő lesz ez a lemez a magyar undergroundban, ahova a srácok teljesen megérdemelten helyezték most fel a saját csillagukat. Ezek után már tényleg csak azt kívánjuk, hogy legyenek újra koncertek és torkunk szakadtából üvölthessük, hogy “itt állok, itt élek, szétszakítanak az ellentétek!” 8/10