A szürke ötven árnyalata, vagy a mellőzés meglepő ereje? – a górcső alatt: Marilyn Manson

Én viszont szeretem, meg ismerem is a munkásságát, mert van neki, és egészen nagy műgonddal építi egyébként. A rokonszenv valószínűleg onnan eredeztethető, hogy már mikor először láttam az MTV-n (vagy a VH1-on, lényegtelen) már akkor teljesen tiszta volt, hogy jól ellennék vele pár sör (vagyis esetében abszint) mellett, mert bírjuk a nyolcvanas éveket, a jól kitalált imidzsekkel együtt, meg az okos konceptdolgok is nagyon érdekelnek minket, a társadalom visszásságai és David Bowie nem kevésbé. Apropó David Bowie, Marilyn Manson talán legfőbb idoljának hatása a Mechanical Animals lemez óta nem volt ennyire szembetűnő, mint a 2015-ös The Pale Emperoron. Előbbinél Ziggy Stardust karaktere, utóbbinál pedig a Thin White Duke alteregó emelődik át egyik előadóról a másikra úgy, hogy ebben valóban semmi eredetiség nem lelhető fel, ihletettség viszont annál inkább. És akkor térjünk rá az előadóról a zenészre…

Tyler Bates-szel Manson megfogta az isten lábát. Tim Sköld óta nem sikerült még senkivel ilyen összhangban együtt dolgoznia, mint vele, csak remélni lehet, hogy a páros nem nyírja ki egymás másfél éven belül. A film- és játékzene készítő úriember ugyanis olyan hangulatot teremtett a változatos hangszeres megoldásaival (néhol zajos és elidegenítő, néhol meg elképesztő feszes, vagy fülbemászó, de megjelenik a manapság egészen feltörekvő sötét country/blues-hangzás is), mint az Antichrist Superstar/Mechanical Animals/Holy Wood trilógia óta talán egy zenésztárs sem, akivel Manson dolgozott, csak ő ezt az énekesen kívül egyes egyedül, a saját szobájában tette most. Ez alapján elsőre azt is hihetnénk, hogy az, hogy ennyire jó lett most ez a lemez az utóbbi kettőhöz (valaki szerint háromhoz) képest, mind az ő érdeme, viszont ezt a bővített kiadás három akusztikus átdolgozásával meg lehet cáfolni, általános igazság ugyanis az, hogy ami egyszálgitáron is jó dal, az eleve jó dal. Még akkor is, ha a dalszövegek tök ötlettelenek, mintha nem is akarnának semmit sem mondani, az éneksávok csupán plusz „hangszerként” funkcionálnak a zenében, gyakori jelenség például az egy-egy jól hangzó sor ismételgetése, mint refrén, vagy visszatérő elem, ami meg néha elég bután hangzik.

Ettől függetlenül a The Pale Emperor kiskedvenc lett, egy visszatérő hallgatnivaló, utazni meg otthon feltenni is nagyon jó, elkap a hangulata, ha akarod, ha nem. Januári lemez, de már decemberben kilopták, én mégis csak februárban írok róla, mert idáig inkább beraktam, minthogy ezeket leírjam. 8/10