A Skylit Drive – Rise

Azért azt is bevallhatjuk, hogy az első EP-jük és talán még az első nagylemezükön is volt egy-két dal, ami fogós volt és ha akartuk volna se tudtuk volna utálni, attól függetlenül sem, hogy azokban sem volt egy csepp eredeti ötlet sem, hiszen akkora már nagyjából kitermelődtek a ‘nagy nevek’, akik elvitték a hátukon a színteret. Az is kár, hogy öt-hat év alatt képtelenek voltak egy minimális fejlődést felmutatni, mert az nem számít fejlődésnek, hogy Michael Jagmin fél fokkal lejjebb vett a nyávogásból a korábbi albumokhoz képest. Ugyanazt a metalcore/emocore sablont hallhatjuk, mint bármelyik nagylemezen, tavaly óta pedig már második gitárosuk sincs, ami erősen rányomja a bélyegét az album összképére: alig próbálkoznak kétgitáros témákkal, inkább megpróbálják az énektémákkal és a háttérbe szorított szintivel pótolni a gitár kiesése miatti veszteségeket. Ez persze nem sikerül, hiszen egyik tényező sem olyan kiemelkedő, hogy képes legyen elvinni a hátán a dalokat. Félreértés ne essék, nincs azzal baj, hogy máshonnan szedték az ötleteket, hiszen ember legyen a talpán, aki a színtéren eredeti ötlettel áll elő, de amíg egy Dream On, Dreamer vagy egy Asking Alexandria képes volt egy minimálisan is, de szerethető albumot letenni azáltal, hogy nem fostak bele az egészbe, hanem nekiültek metalcore slágereket írni, addig az A Skylit Drive-nak sikerült semmitmondó, önismétlő dalokkal megpakolnia több, mint negyven percet. A néhol rockosabbra vett fordulatok egész jól sikerültek, kár, hogy az éneknek nem sikerül követnie ezeket a témákat, hiszen Michael a szokásosan gagyi pop-punk dallamaival próbálja kitölteni az űrt.

Mondhatnánk, hogy felesleges ezekre a bandákra szót pazarolni, hiszen mind ugyanolyan, de mostanában még a legnagyobb közutálatnak örvendő együttesek is sokkal élvezhetőbb produktumot tettek le, legyen szó akár a legutóbbi Blessthefallról, de még a borzalmasan sikerült Confide lemez is hallgathatóbb lett, mint a Rise. Nincs ami odaragasztaná a hangszórókhoz az embert, legfeljebb néhány dal nyitóriffje, abból meg ma már nem lehet megélni – legalábbis nem kéne. A lassú, érzelmesnek szánt Just Stay tökéletesen bemutatja, mennyire üres az egész: jól betanult, de bénán előadott dalok tömkelege a Rise, ami jó messziről elkerülendő a gyengécske felhozatalt tekintve is.

2,5/10