A saját fejedben dúló háború háttérzenéje – Svalbard: The Weight of the Mask

A depresszió és szorongás az emberi elme talán legkegyetlenebb csapásai a tulajdon gazdatestével szemben. Ezek a mentális betegségek lényegében megfosztanak mindennemű pozitivitástól, és súlyosan rányomják a bélyegüket az ember társas kapcsolataira is, esetenként örök egyedüllétre kárhoztatva az illetőt. Serena Cherry, a Svalbard énekesnője és gitárosa is (többek közt) ezektől szenved, az első számú csatornája pedig arra, hogy kiadja magából, ahogy érez, az a zenélés, amit – ezzel a formációval – már több, mint tíz éve folytat. Mivel a hölgy a fő dalszerző is, ezért a zenekar munkássága leginkább az ő szemszögén keresztül mutatja be ezt a közel sem áldott állapotot (érdemes csak egy felületes pillantást vetni az albumaik címeire). A most megjelent negyedik lemezük, a The Weight of the Mask talán minden eddiginél messzebb merészkedik, kevesebb hasonlattal, megszemélyesítéssel és metaforával operál elődeinél, és sokkal direktebb módon mutatja be azt, ha lelkünk áthatolhatatlan ködfátyolban csücsül.

A friss anyag hoz pár újítást is, de az alapvető hagyományokkal nem szakít: ez a négyes első kiadványa a Nuclear Blastnél, ami Serena szerint egy “valóra vált álom”, lévén a zenész a kiadóhoz tartozó előadók nagy részét imádja, sőt szinte bálványozza is. Habár az alapvető zenei stílusokban és inspirációkban nem történt jelentős változás, mindenképp meg kell említeni, hogy Liam Phelan – aki ugyanazt a pozíciót tölti be a zenekarban, mint Serena, tehát gitározik és kajabál – fel-felbukkanó hegedűjátéka egészen egyedi zamatot kölcsönöz a daloknak. Nem veszi el a figyelmet róluk, sokkal inkább ízlésesen megbújik a rétegek közt, összefoltozva az egymásra hagyatkozó taktusokat. Teszi ezt úgy, hogy a srác bevitte a hangszerét a stúdióba, és lényegében pikk-pakk felimprózta a szegmenseit. Ha pedig stúdió: a csapat ezúttal is Lewis Johnsszal dolgozott együtt a southamptoni The Ranchen, akivel egyébként mind a négy kiadvány készült. Lewis egyfajta nem hivatalos ötödik tag, akinek a tetthelye afféle “safe space” a Svalbard számára. Ez különösképp akkor jött jól, amikor a felvételek közben Cherry többször is könnyek közt tört ki, ilyenkor pedig segítségére sietett a producer és kutyusa. Az pedig köztudott, hogy a kutyákon kívül a macskák még a legjobb orvosság – ja, meg az alkohol.

Na, de hogy a tényleges zenéről is beszéljek már, a lemezt az egyik főbb szingli, a címmel talán leginkább párba hozható Faking It nyitja. A recept itt (még) ismerős, mondhatni svalbardos:

dallamos, atmoszférikus black futamok ülnek fel a crustos, punkos tuka-tuka alapra, miközben Serena és Liam váltakozó kiáltásai, hörgései, morgásai sem mutatják a kiutat a reverb-labirintusokból.

Ami persze nem baj, sőt, tetszik, hogy nem nagyon van felvezetés, hanem egyből belecsap a lecsóba, mint ahogy a depressziónak se nagyon van pilot epizódja. Itt Serena még ki se ereszti csillogó tisztáit, azt majd csak a következő Eternal Spiritsben teszi, ami a lemez azon dalai közé tartozik, amelyek nem feltétlen az egyén problémáira összpontosítanak, hanem valami magasztosabb érzést járnak körül. Jelen esetben a gyászt. A dalt a már elhunyt metallegendák ihlették, közülük is kiemelve Joey Jordisont és Alexi Laihót, akik mindketten igen nagy hatással voltak a fronthölgyre. Ez a két dal a harmadik Defiance-szel karöltve hatásos (és amúgy baromi erős) kezdés, de egy minimális aggodalmat szült bennem: ugye nem csak az itt felmázolt színekből fog állni a teljes paletta?

Szerencsére ezt a félelmemet a November egyből el is fújta. Az “anti-karácsonyi” nóta bír az első jelentős tempóváltással, lassacskán építkezős, spoken wordös indításával bemutatja a The Weight of the Mask törékeny és sebezhető oldalát, illetve azt is, hogy milyen az, ha az év leginkább széthype-olt, giccsben fürdőző ünnepét rendre egyedül töltöd. Az anyag innentől fogva nem győz elkápráztatni: kezdve a Lights Out sivár, kéztördelő szövegeitől és a poszt-rockba csomagolt néma segítségkérésétől a How to Swim Down viszonzatlan szerelmének ártatlanságán át a záró To Wilt Beneath the Weight újra és újra előtörő témájáig, amik a démonjaiddal vívott örökös harcot szimbolizálják, és hiába fogsz néha padlót (amit zeneileg is parádésan megjelenítenek), mindig fel kell állni, mindegy, milyen nehéz és milyen mélyről kell azt összehozni. Egyébként ez utóbbi két dal közül még mindig nem sikerült eldöntenem, hogy melyik a kiadvány – vagy a banda egész karrierjének – csúcspontja, mindkettő elég jó esélyekkel indul ezen titulusért.

Ha pedig döntésképtelenség: szintén nem igazán tudok dűlőre jutni abban a kérdésben, hogy ez a cucc vagy a három évvel ezelőtti elődje, a When I Die, Will I Get Better? a Svalbard (eddigi) magnum opusa. Mindkét lemezt másért és másért lehet imádni, és mivel azt úgyse beszéltük ki itt a NuSkullon, ezért nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy ez voltaképp egy döntetlen (úgyse lehet leellenőrizni, muhahaha). Mindazonáltal Serenáék ismét bebizonyították, hogy olyasvalamit egyengetnek most már több mint egy évtizede, ami megérdemel minden figyelmet. Főleg azoktól, akik úgy érzik, nincs, aki meghallgassa őket, és egyedül kell szembenézniük a világgal – és azon belül is saját magukkal. Nehéz az a maszk, de közös erővel képesek vagyunk levenni és a földre hullatni. 9/10