A Refused halott és élvezi – 17 év után itt a Freedom!

Ha létezett olyan kultzenekar, akiknél szinte borítékolható volt feloszlásuk után, hogy már nem adnak magukról életjelet, az mindenképpen a svéd Refused. A zseniális The Shape Of Punk To Come albumuk után szimplán feloszlottak egy kaotikus amerikai turné közepén és nyomatékosították, hogy ők bizony ezt a történetet nem akarják folytatni, soha többet – The Refused Are Fucking Dead. Lehet vitatkozni arról, hogy kialakult volna az őket övező kultstátusz, ha nem adják be a kulcsot a siker küszöbén, de felesleges, ennek ott és akkor talán így kellett történnie…

Előzetesen rengeteg pletykát lehetett hallani visszatérésükről, de 2012-ben valóban beindult a gépezet, a Refused aktivizálta magát, fesztiválfellépések sorozata vette kezdetét. Szintén vitatéma, hogy szembeköpték-e magukat az újjáalakulással, ami kezdetben csak korlátozott számú fellépésre vonatkozott (amolyan tipikus hakniszagú tisztességes búcsúkörre), egy új album ötletét pedig elutasították kezdetektől fogva. Ezek után talán már senki nem lepődött meg, amikor bejelentették, tovább koncerteznek mégis, ráadásul új stúdióalbumon dolgoznak. Ha ez még mindig nem lett volna elég dráma és kavarás, 2014 végén Jon Brännström, a csapat alapító gitárosát kitessékelték a zenekarból, elég megkérdőjelezhető körülmények között… A Refused tökéletes példája a soha ne mondd, hogy soha kényes esetének, de hogy a The Shape of… lemez után mégis új stúdióalbumot készítettek, nem kis magabiztosságról árulkodott. Aki viszont annak a folytatását várta, nyilván csalódni fog a Freedomban, itt ugyanis szinte egy teljesen más zenekart hallhatunk, az eltelt idő nem múlt el nyomtalanul. Nyilván nem is lett volna ésszerű lépés tőlük, ha lemásolják önmagukat, és azzal szúrják ki a rajongók szemét, az albumon szereplő 10 szám viszont tartogat pár furcsa meglepetést. A nyitó Elektra még akár egy korábbi albumukon is helyet kaphatott volna, akárcsak a zseni szöveggel és zenei megoldásokkal operáló Dawkins Christ. Aztán jön a Françafrique, ami szinte Dennis Lyxzen másik bandája, az International Noise Conspiracy repertoárjába is beférne, később is találkozhatunk már-már popos, lazább megoldásokkal, amik elsőre több, mint furcsán hatnak egy Refused albumon. Színpadi kiállásuk, valamint az album körítése szintén erre hajaz, az elegáns megjelenés sem volt bevett szokás náluk. Élő teljesítményüket viszont a mai napig sem lehet kétségbe vonni, akárcsak a dalszövegek, ugyanolyan dühösek és éles társadalomkritikától túlfűtöttek, mint annak idején. A lemez második fele talán kicsit gyengébb, továbbra is sorjáznak a bizarr elemek, a War On The Palaces fúvósokkal megtámogatott rongyrázása tovább bővíti az új hangzások palettáját. Ezek a dalok nem féltétlenül rosszak, csak szokatlanul hatnak és időt kíván ezek befogadása, fogós(nak szánt) témák ide vagy oda. Az elvárásoknak egyrészt nem is tudtak megfelelni, de hallhatóan nem is akartak, ki-ki döntse el maga, mennyire volt értelme új hangzóanyaggal jelentkezniük. 7/10