A poszt-punk és az emo keserves ösvényén – Hexa: self titled

Mindig is volt itthon egy kis közösség, amely a legnagyobb átéléssel, alázattal és legfőképp minőséggel csinált úgy, mintha a hazánkban a ’80-’90-es években érdeklődés éspervagy igényesség hiányában elmaradt emo-alapú hullám létezett volna. Ezek a kísérletek leginkább Rádler „Rádi” Gábor nevéhez fűződnek, akinek a megboldogult Fuseismben ért csúcsra a munkássága. Az a banda nagy bánatunkra azóta sajnos földbe állt, de Rádi szerencsére továbbvitte a lángot, és olyan zenekarokban élesztgette a tüzet, mint a Camp Koala, a Meltmen, vagy épp a Hexa. Jelen cikkünk az utóbbi banda bemutatkozó anyagát veszi górcső alá, és megpróbálja röviden körbejárni, hogy mit lehet mégis szeretni az efféle minimalista zenékben.

A 2017-ben alakult, eleinte átjáróházként működő Hexa nemrég mutatta be self-titled kislemezét, mely nem csak a Pest pár kerületébe szorult alternyák, romkocsmás emo/punk-szimpatizánsoknak lehet fontos, hanem ugyanúgy lényeges darab a hazai emo puzzle-ben. A noise/poszt-punk/emo megfejthetetlen triumvirátusának nyers megjelenése az, amit a Hexa három számban bemutat, női énekkel, kifejező szövegekkel és erős identitástudattal. A kettő plusz egy dalról üvölt a lofi-zajpop-emo bájos esetlensége, a felvételek DIY háttere pedig még egy lapáttal rátesz a ’90-es évek feelingjére. A Polvo vagy éppen az Unwound hálószobájában érzett eltaknyolt, beleszarós, de mégis igyekvő és őszinte hangulat mindig is az volt számomra, mint helyi kiscsapatnak a saját nevelésű játékos: kicsit olyan, mint én, kicsit olyan, mint az életünk. (És ezt az elbaltázott helyzetet nem úgy érzem magaménak, mint a szintén ránk jellemző, úttestből 10 centivel kilógó csatornafedeleket.) Talán ettől is működik ez a vonal, és talán ezért nem tudott olyan nagy népszerűségre szert tenni. Az eleinte dalszövegek nélkül zenélő banda jól tette, hogy átállt a – néhol már túl csiszolatlan – vokálokra és szöveges megfejtésre, már csak azért is, mert az efféle kicsit csörömpölős, kicsit kaotikus, de mégis zsigeri anyaghoz kifejezetten jól áll egy elvontabb mondanivaló, pláne, ha magyarul van. (Aki egy odamondósabb, direktebb zenére vágyik, az csússzon rá Rádi másik bandájára, a Dispolgár néven indult, mára már Haramiává vált csapatra.) A lemez egyik dalához, a Meg ne fázzhoz egy már-már zavaróan összetett, retrós, szemrákot okozó, bel- és külpolitikai mémekkel telerakott videót is kapunk, mely többek között arra is jó, hogy újra megemlékezzük róla, hogy a Fővárosi Bíróság folyósóján mekkora deathmatchet vívott egymással Tomcat és Novák Előd, vagy éppen a Red Alert-rajongók a négy fal között elmorzsoljanak egy könnycseppet a fiatalságuk romhalmazán. A hasonló anyagokra jellemző közép-európai melankólia és kilátástalanság iróniával van kezelve, és talán ez a tragikomikus megközelítés az egyetlen módja a hazai helyzet jellemzésének és elviselésének.

Az itthoni defekt színtér időről-időre kitermel magából olyan zenekarokat, melyek kiszínezik és érdekessé teszik a hazai undergroundot és egyben megkülönböztetik a nemzetközi csoportosulásoktól. A ha nem is ezer szállal, de valamilyen szinten mégis idekapcsolódó Hexa egy újabb érv a lecsupaszított minimalizmus mellett. 8/10