A Plea for Purging – The Life and Death of A Plea for Purging

Az, hogy alig egy év telt el az előző album óta, aggodalommal töltött el, ahogy általában ez lenni szokott. Nem is vártam igazából túl sokat az albumtól, de a klipként kikerült Heart of A Child meghallgatása után gyorsan megváltoztattam álláspontomat, mert ez bizony ütött. Még klip nélkül is, de a képanyaggal (ami náluk azért általában szórakoztató perceket nyújt a nézőknek). Eljutottam odáig, hogy megszereztem az anyagot, és elkerekedtek a szemeim. 55 perc? Hát… Ez a hossz nálam már alapjáraton kizáró ok tud lenni, főleg ha nincs megfelelő tartalommal feltöltve. És a zenekar stílusából adódóan simán lehetne is egy dögunalmas 55 perc a végeredmény, de szerencsére nem az, legalábbis nem ez a jellemző.

Az A Plea for Purging zenéje a metalcore-hoz áll legközelebb, azon belül nem az Emmure-hoz, sokkal inkább a The Acacia Strain régi (jó) dolgaiba visznek bele dallamosabb hatásokat, és rengeteg elektronikus (hál’Istennek nem dubstep) betétet. Itt ezeket az elemeket, ha nem is remekbeszabottan, de az átlagnál sokkal figyelemreméltóbban kombinálni. Ráadásul a „pattogós”, komplexnek ható (de az esetek részében nem komplex) gitártémák olyan lendületet biztosítanak a zenének, ami a már korábban említett pályatársaknál csak nyomokban van meg. És amikor már megunnánk, akkor jönnek az 1-2 perces rövid prüntyögős átvezetők Andy hangjával megspékelve, általában a legjobbkor. És akkor még nem említettem például az akusztikus Skin & Bonest, ami talán az egyik legerősebb dal a korongon a maga öt percével, és simán lehetne giccses, vagy „csöpögős”, de szerencsére ilyen nem merült fel bennem. Ki kell még emelnem a hímnikus Music Cityt (meglepődnék, ha nem készülne rá klip) a sajátos hangulata miatt, az A Fight for Peace-t , vagy a reszelős végével kegyetlent aprító Words Misreadet.

De talán a lemez legnagyobb pozitívuma a megszólalása. Nekem ilyen szempontból az első The Ghost Inside (ha a műfajon belül akarok maradni persze) volt az etalon, elsősorban a brutálisan feszes dobhangzás miatt, de itt minden szempontból sikerül a Fury and the Fallen Ones-t überelni. A gitárok hol djentesen dorombolnak, hol metalcore-osan döngölnek (talán a tavalyi Ion Dissonance volt ilyen erős gitárügyileg), az ének erős, nem tűnik el a hangszerek kavalkádjában. És egyelőre az A Plea for Purging sem tűnik el – legalábbis nem kíván eltűnni, teljesen jogosan – abban a katyvaszban, amit modern metalcore-nak hívunk. Mert a rajzás, az igénytelen produkciók előtérbe kerülése (nagyrészt) megszűnt, és már a „túlélőkön” van a sor, hogy bizonyítsanak (lásd: Unearth). A nashville-iek bizonyítottak. Ha jégkorongban nem is, de zenében sikerült.

8/10