A Periphery még mindig tudja hova emelni a lécet

Mi is tulajdonképpen a djent?

Valószínűleg ahány ember találkozott már a kifejezéssel, annyiféle különböző meghatározása van: műfaj, stílus, specifikus húrlefogás, hangutánzó szó, női mellet soha nem érintő proggerek tiltott gyümölcse… Lehet bármi, én ezt most nem fogom megfejteni. Nem is tartom magamat kompetensnek rá. Mindig úgy gondoltam, hogy ezt csak az a zenész tudja megfogalmazni, aki használja, alkalmazza. Nos, én nem vagyok zenész, hacsak nem számítunk pár illuminált állapotban eleresztett random blastbeatet valami haver szerkóján. De tudod, kiknek van jogosultságuk eldönteni, hogy tulajdonképpen mi is a djent? Mondjuk a Peripherynek, akiknek köszönhetően baromi széles rétegben terjedt el a dolog. És lehet ezen is vitázni, hogy márpedig a Meshuggah és/vagy a SikTh volt a megalkotója, de ez meg a “ki nyögi be ugyanazt a viccet hangosabban” tipikus iskolapéldája, Misha Mansoorék pedig óriási Humor Heroldok. Olyannyira, hogy határozott állásfoglalást tettek az ötödik (ami igazából a hetedik) lemezük címével, mégpedig, hogy Djent Is Not a Genre. Szerintem sem az. Ez, kérem, egy ideológia.

Előre leszögezném, hogy nem vagyok elvakult rajongója a bandának, sőt, alapvetően a progresszív metal/rock műfajai is eléggé kívül esnek a komfortzónámon (leszámítva pár abszolút favoritot), viszont a Periphery mindig is furcsa kivételt képzett ez alól. Nemcsak azért, mert gusztustalanul tehetséges emberekről beszélünk, akik tulajdonképpen bármit – de tényleg, bármit – képesek létrehozni, megalkotni, eljátszani, ami csak kipattan a fejükből, de leginkább azért, mert a srácok zenéje valahogy mindig is több volt puszta hangok egymásutániságánál. Mert ha egy mezei hallgató vagy, akkor benyomod az aktuális cuccukat, és még ha fel is figyelsz pár nyakatekert, poliritmikus agymenésre, a figyelmed legnagyobb százalékát maguk az egyedi ideák, a kivitelezhetetlennek tűnő mozzanatok, és úgy en bloc az albumokat átőlelő hangulat köti majd le. Ehhez pedig elengedhetetlen az a magas szintű kémia, ami a zenekarban uralkodik. Éppen ezért nem is fogom (nem is tudnám) senki játékát külön kiemelni, mert az egész Periphery-jelenség egy nagy pulzáló entitás, amiben a tagok egymást kiegészítve teremtenek egy nagy komplex egységet.

De lássuk, ezúttal mitől is indul be a nyálelválasztás: már a kezdő hétperces Wildfire is egy baromi erős nyitány, ami egy pillanatra sem veszít erejéből és a nevéhez hűen erdőtűzként perzsel fel mindent, ami az útjába kerül. Ebben a pusztításban hű társa egy fondorlatos jazz interlude, valamint a lemezen először, de nem utoljára feltűnő nagyzenekaros zárás. Utóbbi egyébként a soron következő Atroposban vagy a későbbi Zagreusban sem válik egy szemernyit sem izzadságszagúan felhasznált ütőkártyává. Mindemellett a Djent Is Not a Genre masszívan inspirálódik pár, a srácok által igen nagy becsben tartott videojátékból, mint a Dark Souls vagy a Final Fantasy franchise-ok, így tényleg a nördök minden kasztját hiánytalanul kiszolgálják, még az animéseket is kicsit, elég csak egy pillantást vetni a már említett második dal klipjére. A lemezen iszonyatosan jól megférnek egymás mellett ezek az eleinte széthúzónak látszó pólusok, erre a legjobb példa az Everything is Fine! és a Silhouette párosa. Míg előbbi nagy mellénnyel pályázik a zenekar eddigi legsúlyosabb dalának címére, addig az őt követő darab egy nettó popszám. De még milyen! Akkora dallamtapadás, hogy pajszerrel se lehetne eltávolítani a hallójáratunkból. Szerencsére erre nem is lesz szükség a továbbiakban sem.

A PV egyik legnagyobb erénye, hogy több rajta az epikus pillanat, mint az ásításba hajló elrévedés. Ez pedig egy 70 perces anyagnál azért nem kósza hónaljcirkálás, pláne szerény személyemnek, akinek a mai rohanó világban egy több mint egyórás session már erősen megterheli és kikezdi a figyelmét, legyen szó filmről, sorozatról, podcastról, családi összejövetelről, ahol a gyerekvállalás a téma stb. Nem úgy itt, ahol még a hatodik trekkre, a Dying Starra is olyan befejezést kerekít a zenekar, hogy a libabőrnek is meg kell állnia a hátadon fújnia egyet, úgy futkos fel-alá. Természetesen ha már a srácok ilyen szépen építkeznek egy grandiózus finálé irányába (a Hail Stan óta tudjuk, hogy ezt igenis készpénznek vehetjük!), akkor úgy illik, hogy a két utolsó trekk legyen a legtermetesebb, ne csak hosszban, de beléjük pakolt tartalomban is: a Dracul Gras és a Thanks Nobuo is szépen végigveszi a kiadvány legérettebb pillanatait és mozzanatait, hogy egy amolyan besztofként hajtson fejet nemcsak az előző dalok, de a korábbi lemezek, valamint mindazok előtt, akik valaha is azért kezdtek fáradhatatlan húrmaszturbálásba, mert Misháék másfél évtizede úgy döntöttek, hogy a világra szabadítják a zsenialitásukat.

Ezer szónak is egy a vége, vállalhatatlanul sokáig lehetne fejtegetni ezt a cuccot, hámozgatni a rétegeit, de attól félek, hogy azzal is olyan drága időt vennék el tőletek, amit mondjuk arra is fordíthatnátok, hogy meghallgatjátok a lemezt. Meg még egyszer, meg azután is. Van ez a rádiós kívánságműsorok által hamar gennyes módon közhelyessé tett szólás, hogy “mindenkinek, aki szereti”. Nos, ezt arra módosítanám, hogy

a Periphery V-öt mindenki próbálja ki, zenei beállítottságtól függetlenül, nehéz ugyanis olyat lelni benne, ami ne felelne meg valaki szájízének.

Az első pár hallgatás után 9 pontot adtam volna az anyagra, utána pedig semmit sem, teljes mértékben a hallgatóra bízva a megítélését, de basszus, az igazság az, hogy ez könnyűszerrel egy 10/10-es lemez, amiben képtelenség hibát találni. Végig leköt, szórakoztat, magával sodor, bólogatásra, táncra késztet és ezt minden egyes alkalommal meg tudja ismételni, újabb és egyedibb arcait feltárva a befogadó előtt. Ez pedig 2023-ban – amikor azt hinnéd, hogy mindent, de tényleg mindent megírtak már – egy baromi nagy dolog!