A nyugati gitártorna nyomdokában – Silent Homes-kislemezkritika

Itt a december, úgyhogy folytatjuk az idei hazai lemezek boncolgatását mielőtt számot vetnénk teljesen az idei felhozatalról részletes toplistáink alkalmával. Az újabb állomásunk egy olyan formáció, amely 2015-ben érett zenekarrá: a Silent Homes egy egyszemélyes, gitárcentrikus projektnek indult Mede György fiókban maradt ötleteiből, amely végül megélt egy önálló kislemezt is (Seasons), mielőtt ritmusszekció és énekes került volna a zenész köré. A magazinunkban debütált Soul Harbour pedig stílusszerűen folytatja a technikás girártornát, de az egész meg is lett fűszerezve egy remekbe szabott torokkal is.

Azonban azt is el kell ismernünk, hogy a Soul Harbour még nem kimondottan a teljes zenekar munkája, a srácokkal való beszélgetésünk során is kiderült a sejtésünk (ep premier és interjú itt), hogy a Soul Harbour amellett, hogy zenekari státuszban egy debüt kiadvány még mindig csak egy átmeneti, tranziciós EP-ként szolgál, az igazi zenekari hangot a következő dalban hallhatjuk majd. Ezek a Soul Harbour tételek még szinte teljes egészében Mede Gyuri elgondolásai, de egyben ezek az eddigi legjobb dalok is egyben, amiket a tehetséges gitáros írt, noha 1-2 olyan szám is rákerült újrakeverve, amelyek már korábban megjelentek Silent Homes név alatt. A dalokban alapvetően a technikai és zenészi készségek megjelenítése dominál, és ezzel semmi baj sincsen, mert a Soul Harbour dalain a felemelő hangzásvilág – amely mintha kicsit kapaszkodna metalcore gyökerekbe is – nagyon ügyesen tárja a hallgató elé azokat a részleteket, amelyeket egy könnyedebb progmetal lemezben keresünk. A Silent Homes-nak sikerült fenntartania, hogy érdekes maradjon úgy, hogy nem kínálja a hallgató orra elé a komplexitás apróságainak a keresgélését, tehát nem kényszerít arra, hogy poliritmikus képleteket és a lehető legbonyolultabb megoldásokat kezd el értékelni, hanem egy sokkal könnyedebb vonalat ad, a műfajt felszínesen kedvelők számára is baráti kezet nyújt. A témák ügyesen vannak felépítve, és nem érezni, hogy a zenekar beállna a jelen progmetal trendjébe, hogy a lehető legkomplexebb, zeneileg legtúldíszítettebb, mondhatni „barokkosan” kezelt vonalát kövesse, a Soul Harbour dalai könnyen befogadhatóak, nem igazán keresnek fúziót „idegen” műfajokkal, mint egy a dalok legtöbb ötletét adó zenekar, az „Animals as Leaders és Chon gyerek” Polyphia. Végig nagyon szórakoztató, pl. a crescendóval nyitó „Waiting” egy remek nyitány, megbarátkoztatja a hallgatót egyből a kislemez hangzásvilágával, amelyből egyszerűen sugárzik egy kellemes harmónia. Az EP talán legjobb dala követi feltűnően sok Napoleon-szerű – igen, egy dallamos hardcore bandára jellemző – gitártémával; lényegében nagyon pozitív hangulatot közvetítő gitár leadek követik egymást a „Brighter Days”-ben, és itt nem is tör a zenekar a dalszerkezeti variációk túlbonyolítására.

Technikás betétek és nagyon ügyes dallamok követik egymást, nagyon meglepően tiszta énekbe sodródó lezárással – ami egyébként annyira nem üt ki az EP-ből, de szerencsére helyén kezelték a fiúk azt is, hogy ez mennyire szükséges a jó végeredményhez. A kislemezt pedig ebben a dalban megismert stílusgyakorlat uralja, amelyet viszont rengetegszer tör meg metalcore-ba csapó, dob uralta ritmusjáték, lásd a még metalcore-ban fürdő EP-ről átemelt „Spring” – amelynél, kb. 1:10-nél simán beugorhat akár a Heart In Hand tavalyi slágere is, az A Beautiful White, ráadásul a bridge is metalcore-ral kokettáló dallamos hardcore bandákat idézi, nem is beszélve a „Paradigm Shift”-ről, amelyben nagyon jól sülnek el a metalcore panelek, ha a zenekar még tovább akar tolódni a progmetal felé, akkor ezekből is látszik, hogy tényleg egy tranziciós, átmeneti EP-ről beszélhetünk. A dalokat sikerült egy nagyon témába vágó, és szerencsés orgánumú énekessel megtámogatni, és ez a kislemez több részén is kulcsfontosságú. Ugyanakkor több dalon is érezni, hogy „mintha utólag lett volna ráénekelve”, és igazán egy egyszemélyes instrumental projekt kiteljesedésében ez az egyik legfontosabb sarokpont: vajon képes lesz-e szimbiózisban lenni az ének és egy már fix hangszerszekció, és szerencsére igen, de itt még bőven van hely javulni, és akkor azok a dalok már tényleg az egész zenekarról fognak képet adni. Addig viszont itt van a Soul Harbour az év egyik legszebb borítójával, amely egy ügyes nyitás ebben a stílusban, csak még hiányoznak belőle a plusz érdekességek, és kicsit egyhangúan csordogálnak le ezek a dalok, kicsit több fejfelkapásos pillanattal ez még jobb lehetett volna, de azért így sincs okunk túl sok panaszra. Várjuk a következő anyagot! 7/10

SILENT HOMES – SOUL HARBOUR