0%
2015. június 4.
Tracklist:
1. "Sol Invictus"
2. "Superhero"
3. "Sunny Side Up"
4. "Separation Anxiety"
5. "Cone of Shame"
6. "Rise of the Fall"
7. "Black Friday"
8. "Motherfucker"
9. "Matador"
10. "From the Dead"
Támpont: Mike Patton szürkeállománya
Hossz: 39:30
Megjelenés: 2015. május 19.
Kiadó: Reclamation / Ipecac
Webcím: Ugrás a weboldalra
Mennyire kell tökösnek lenni ahhoz, hogy valaki 18 év után új lemezt készítsen egy olyan bandával, amelynek a diszkográfiáját az idő olyannyira patinássá tette, hogy józan ember azt többet már nem is bolygatná? A Faith No More erre adott választ, amikor az 1997-es Album of the Year után most új sorlemezt adott ki. Egy esetleges új album elkészítésének ötlete már a 2009-es újjáalakulás óta ott lógott a levegőben (még ha eleinte tagadták is ezt), így talán nem is kapott senki azonnal szívrohamot, amikor tavaly bejelentették, hogy tényleg megcsinálják. Az első single a lassan építkező és elvont Motherfucker lett, a „miért pont ez?” kérdésre a választ pedig egy egyszerű egyenlettel levezethetjük: a Faith No More következő lépése nem lehet meglepetés, mivel mindig valami furcsával rukkolnak elő, ha meg nem sokkolnak, akkor az a meglepetés, hogy nincs meglepetés. Igazi 22-es csapdája, ami anno közre is játszott a feloszlásukban, de akkor meg mégis mi a francért akartak új dalokat kiadni ennyi idő után? Egy blöff a Sol Invictus? Vagy a bravúros visszatérés, amire 18 éve vártak a rajongók? Hálátlan feladat erről írni.
Jaj, ez a lemez. Csak úgy süt róla a felsőbbrendűség, a rideg profizmus, a megfelelni nem akarás, a tiszteletparancsolás, meg az ilyen nagyon-nagyon elidegenítő dolgok. Mégis mi a helyzet? Az, hogy elkezded hallgatni, már az első hangok után ráül a képedre egy ösztönös, levakarhatatlan vigyor, és mikor megszólal egy rém cinikus, összetéveszthetetlen orgánum, akkor már rögtön el is döntöd, hogy te Mike Patton akarsz lenni másnap, mikor felkelsz. A fickó ugyanis a dalban megénekelt szuperhős, de az a tisztességesen kiégett fajta, amelyiken már látszik, hogy a karizmája ugyan megmaradt, de pocakot eresztett, a haját is másképp kell már belőni, mióta ritkul, mégis ha nagyon nagy szar van a müzliben, vagy ha csak simán kedve tartja, akkor felveszi a gúnyát és az orrod alá dörgöli stílusosan, hogy képességei még mindig csalhatatlanok. Az teljesen mindegy, hogy most a Faith No More, a Mr. Bungle, a Tomahawk, vagy a nagyon sok satöbbinek az élén teszi ezt, hiszen egytől egyig kiváló zenészekről, dalszerzőkről van minden esetben szó, rajtad áll, hogy melyik (Patton entitás) áll legközelebb hozzád. Egyértelműen a legelsőnek van a legnagyobb kultusza a sok közül, ezért is kapott sokkal nagyobb érdeklődést most ez a lemez, mint például a két évvel ezelőtti (egyébként valamivel jobb) Oddfellows a Tomahawktól. Nincs is ezzel semmi gond, az életműbe tökéletesen beilleszthető művet kaptunk az anyag képében. A Faith No More 2015-ös megszólalása ez. Most aztán lesz honnan merítenie az elkövetkezendő x évre Greg Puciato-nak például, ezáltal a Dillingeres kölykök pedig talán a hype-nak köszönhetően felfedezik ezt a bandát, netalántán jobban beleássák magukat az elmúlt évtizedek legihletettebb zenekarának munkásságába. Aztán az ősrajongóknak is lesz alkalmuk a sokadik temetés után újra színpadon csodálni a produkciót, ahogyan a Patton komótos cammogással indítva a szettek végére kócosan, önmagából kivetkőzve, mikrofonnal a szájüregében szórja az áldást, szóval tényleg mindenki tök jól jár azzal, hogy a Faith No More nem csak néha van, néha nincs, hanem teremt is valami kézzelfoghatót, amikor kedvük tartja. 8/10 (Tóth Martin)
Ám bármennyire is jó, hogy Pattonék szültek egy a lemezt, mégsem mehetünk el szó nélkül ama tény mellett, hogy maga a lemez bizony sokkal jobb is lehetne. Mert igen, a kvázi introként funkcionáló címadó tétel hallatán valóban elégedett vigyorra húzódhat az ember szája, a másodikként berobbanó sláger Superhero-ra meg már az önkéntelen bólogatás is indulhat, utána viszont sajnálatosan hamar el is veszíti a varázsát az album. Nem azért, mert összességében a zenekar eddigi legvisszafogottabb, legkevésbé súlyos anyaga lett, hiszen ezzel önmagában még semmi gond nincs, így 50 körül nem is nagyon róhatnánk már fel nekik a Cuckoo for Caca-szerű elborulások hiányát. Azt viszont annál inkább, hogy a dalok nagy része egyszerűen elmegy az ember mellett. Hiába illenek tökéletesen a banda hangzásvilágba, hiába vágnánk rá bármelyikre látatlanban is, hogy ezen garantáltan Bordin és Gould játszanak, ha egyszer a sokadik végighallgatás után is csak kósza dallamfoszlányokat sikerül felidézni a lemezből. Egyszerűen fantáziátlanok és érdektelenek az elhangzó témák, és ha van olyan dolog a világon, ami teljességgel összeférhetetlen a Faith No More névvel, akkor ez az. Persze azért találni pár meglehetősen ragadós mozzanatot az első két dalon túl is, a Sunny Side Up refrénje, vagy a fentebb emlegetett Motherfucker például már-már kellemetlenül azok (bár azt fenntartom, hogy utóbbi teljes értékű dalként nemigen működik, koncertfelvezetésnek viszont remek, lásd a beágyazott videót), és a hatperces Matadornak is akadnak jól eltalált részei, de itt nagyjából ki is merül a dolog. Rise of the Fall? Black Friday? Jó tíz hallgatás után sem maradt meg belőlük az égvilágon semmi. Ezen a ponton pedig fel is adtam a forszírozást, és beletörődtem, hogy a Sol Invictus bizony csalódás lett. Kár érte. 5/10 (Völgyesi Ádám)
