A múlt és a jelen ötvözete – Downfall of Gaia: Silhouettes of Disgust

A német Downfall of Gaia 2008-ban kezdte pályafutását, mára pedig szépen befutott. Második nagylemezük, a Suffocating in the Swarm of Cranes már a Metal Blade gondozásában jelent meg, azóta is ez a kiadó teríti a lemezeiket. Zenéjüket kezdetben leginkább a crust stílus formálta, az Epos című bemutatkozó LP például a Fall of Efrafa munkásságát idézte, majd ezután kezdtek elkanyarodni a poszt-black metal felé, a Suffocating… már egy jóval melankolikusabb, világvége-hangulatú anyag volt (és egyben az egyik legjobb kiadványuk), majd ahogy telt az idő és érkeztek az újabb szerzemények, a banda egyre inkább maga mögött hagyta az eredeti, crustos stílust, ami a 2019-ben kiadott Ethic of Radical Finitude-ról – amit sokan a zenekar magnum opusának tartanak – szinte teljesen el is tűnt. Most pedig itt van a Silhouettes of Disgust című, legújabb nagylemez, amiről korábban Dominic Goncalves dos Reis énekes-gitáros úgy nyilatkozott, hogy szeretnének visszatérni kicsit a régi időkhöz, a DIY crust punk világába, de úgy, hogy közben ne visszafelé haladjanak, így megtartották az új irányt is.

Dominic valószínűleg egy szavahihető ember, hiszen minden, amit a lemez megjelenése előtt mondott, az meg is valósult. A Silhouettes of Disgust valóban a zenekar múltját és a később kialakult új irányt ötvözi háromnegyed órában, ezen a téren tehát célba is ért. A lemezt a korábban bemutatott Existence of Awe nyitja, ami kitűnő választás, hiszen ez éppen egy olyan dal, amiben a legjobban sikerült a két időszak jellemzőit egy darabba írni, de mégsem a legjobb tétel a nyolcból. A kezdő taktusok azonnal hozzák is azt a mélabús atmoszférát, ami mára a zenekar névjegye is lehetne, ez leginkább a gitárhangzásnak köszönhető, egy perc múlva pedig jön is a d-beat dobtéma és a crustos gitárdallam, amit azonnal felvált a blastbeatek sora. Igaz, hogy bőven az új éra dominál ebben a dalban, de felvezetésnek kiváló, mert hangulatba hoz és ízelítőt ad abból, mire számíthatunk a továbbiakban. A The Whir of Flies hasonló mintát követ, de itt már csak a dobok hozzák itt-ott a korábbi vonalat, inkább a zaklatott légkör megteremtése volt a cél, ami sikerült is azokkal a baljós riffekkel a szám elején, de igazából mély nyomot ezen kívül nem hagy a dal a hallgatóban. Nem úgy, mint a következő While Bloodsprings Become Rivers. Itt két dolog válik gyorsan egyértelművé: az egyik az, hogy ez a „gyúrjuk össze a korábbi stílust az újjal” történet abban nyilvánul meg, hogy a jelenlegi jellemzők közé kis időre beékelnek egy-egy crust stíluselemet, amiket a dob és a gitár párosa rendkívül emlékezetessé tesz. A másik meg az, hogy Michael Kadnar egyszerűen zseniális dobos. Hihetetlen, hogy mit üt, nem csak ebben a dalban, hanem az összes többiben is, de talán itt van a csúcson. Egyenesen elképesztő és szinte páratlan élmény hallgatni a játékát. Legyen szó pörgős blastbeatekről, pattogós d-beatekről, vagy szélvész, pontosan kimatekolt fillekről, ez az ember minden téren úgy teszi oda magát, hogy innentől nálam ez az elvárt teljesítmény.

Sajnos azt muszáj hozzátennem, hogy ekkora pozitívum mellett éppen a dob az egyik negatívum is, mégpedig azért, mert túlságosan elöl van. Elnyom minden más hangszert, így azok mintha a bőrök mögül szólnának, akkora ködben, amit késsel lehet vágni. Ez elég nagy baj, mivel a gitárokat bár lehet hallani, de nem tudnak annyira érvényesülni, hogy kimaxolják a hangulatot, amit a zenekar szeretne elérni. A hangzást tehát nem sikerült a legjobban belőni, ráadásul túlságosan letisztult, ami abszolút felesleges egy ilyen műfajban, főleg, ha azt a crust és d-beat elemeivel szeretnénk keverni. Ki hallott már olyan crust lemezt, ami úgy szól, mint egy Periphery-album? Ugye, hogy senki. Ez nem véletlen ám.

Ha pedig már szóba került pár negatívum, akkor ne törjük meg a sort. A lemez egésze nem tud annyira jól működni, mint három vagy négy szám. A már említett Existence of Awe és a While Bloodsprings Become Rivers mellett még két igazán jó dallal bír az anyag. Az egyiket már korábbról ismerjük, ő a Bodies as Driftwood, ami rögtön az elején hipp-hopp becsomagol a vastag fekete latex búslakodóba (és Kadnar itt megint mit művel, te jó ég!), a másik pedig az Optograms of Disgust című zárás. Hosszú visszaemlékezés a kezdetekre, majd egy halk átvezető után iszonyat feelinges, elnyújtott, gyönyörű téma érkezik, amit végül mintha ollóval vágtak volna el. Amilyen pazar volt a kezdés, olyan jól sikerült a befejezés is, de ami a két pont között történik, az egy kicsit döcög. A tételek struktúrája párhuzamos, ritkán térnek el egymástól, pedig éppen azok sikerültek a legjobban, amiknek különböző a szerkezete. A hangulatot sem sikerült maximumra csavarni az említett hangzásbeli problémák okán, illetve néha ki is zökkent a lemez, például a Final Vows elején, amikor azt hittem, akadozik a netem.

Nem a legjobb lemezét mutatta be idén a Downfall of Gaia, de még csak az ezüstérmet sem zsebelheti be a Silhouettes of Disgust. Ettől függetlenül nem nyúltak annyira mellé, hogy ne férjen meg kényelmesen és biztonságban valahol a diszkográfiában, hiszen már attól is különlegesnek számít, hogy képet ad a zenekar eddigi életútjáról. Ráadásul ezt sikerült úgy megvalósítani, hogy ne egy átláthatatlan káosz legyen a végeredmény, hanem egy néhány igen erős dalt tartalmazó, majdnem pazar atmoszférával átitattott bő negyvenöt perc. Érdemes többször megpróbálkozni vele, megadni neki az esélyt, hogy jókor kapjon el, én a megjelenés óta többször nekifutottam, tulajdonképpen jóra hallgattam, így a pontozás részemről egy nagyon stabil 7/10.