A Miami Vice és a Nine Inch Nails szerelemgyermeke – The Black Queen-lemezkritika

Tracklist:

1. Now, When I'm This
2. Ice to Never
3. The End Where We Start
4. Secret Scream
5. Maybe We Should/Non-Consent
6. Distanced
7. Strange Quark
8. That Death Cannot Touch
9. Taman Shud
10. Apocalypse Morning

Műfaj: Electropop, trip hop

Támpont: Boards Of Canada, Nine Inch Nails

Hossz: 42:51

Megjelenés: 2016. január 29.

Kiadó: Szerzői kiadás

Webcím: Ugrás a weboldalra

Amikor kiderült, hogy a The Dillinger Escape Plan sokoldalúan őrült énekese, Greg Puciato egy elektronikus projektet készül tető alá hozni, talán nem lepődtek meg olyan sokan, aki ugyanis kicsit jobban tisztában van az énekes zenei ízlésével, annak nem nagy titok, hogy nagy elektronikus zenerajongó (többek között). A The Black Queen megvalósításhoz végül olyan neveket sikerült maga mellé állítania, mint a Nine Inch Nails-t valamint a Puscifert is megjárt Joshua Eustis-t, valamint szintén a NIN köreiből ismerős Steven Alexandert. A végeredmény ezek fényében nem is lehetett volna más: egy magát hallgattató anyag, ami akarva-akaratlanul beférkőzik a fejedbe.

11750681_841383065915014_7972133281053132260_n

Az előzőleg elcsepegtetett dalok tökéletesen reprezentálták, mire számíthatunk a formációtól, mégis furcsa megszokni Puciato hangját ebben a(z elsőre idegennek tűnő) közegben. A beavatottak mondjuk könnyebben át tudtak állni erre a hangzásra, ugyanis az énekesnek nem ez az első ilyen jellegű kikacsintása, jó három éve a másik nagy elektro-őrült metalzenész, Igor Cavalera Mixhell nevű projektjének keretein belül is egy akkora számot hoztak össze, hogy csak na. A Fever Daydream lemezt elindítva pedig egy rövid intro után jön is az első sláger: Ice to Never – bumm, máris a 80-as években vagyunk, lepereg előttünk a Miami Vice főcíme, és nem győzünk vigyorogni. Sikerült elkapniuk valami olyan hangulatot ezzel a lemezzel, ami nem feltétlenül a hasonszőrű bandák sajátja: abszolút hallgattatja magát és valódi egyben hallgatós élményt tartogat annak, aki rászánja az egyébként pont ideális hosszúságú, 42 perces lemezre az időt. Lehet közhelyeket puffogtatni, hogy egyszerre retro és mégis modern a hangzás, de talán így lehetne a legjobban leírni, mire is számíthat, aki a szorosabb ismerkedésre adja a fejét a lemezzel. A titok nyitja pusztán abban rejlik, nem felejtettek el jó dalokat írni, és ha ehhez hozzávesszük Greg minden környezetben ellenállhatatlan orgánumát, már meg is van a tökéletes recept. Mike Patton egyik legjobb tanítványa ezúttal is egy új oldalát mutatja meg, valószínűleg ha nem vérző fejjel üvöltözne magából kikelve a ’Dillinger koncerteken, ma már a popzene krémjébe is tartozhatna kis szerencsével… Természetesen a hatások is elég egyértelműek, a Nine Inch Nails és a Puscifer hangzások megléte még a tagok előéletét ismerve is tagadhatatlan, de ugyanúgy megtalálható elég markánsan a Boards of Canada és a Depeche Mode befolyása is. Mégsem lehet azt mondani, hogy egy könnyedén emészthető alkotás lenne a Fever Daydream, a zene néhol igen sötét és rideg hangulatot áraszt, ami részben jobb is, mintha szirupos szintipop dalokat kaptunk volna. Minőségi alkotás lett, minden részletét tekintve, nem csak a stílus rajongóinak ajánljuk! 8/10