A Nine Inch Nails és a Miami Vice szerelemgyereke – The Black Queen-lemezkritika

Amikor kiderült, hogy a The Dillinger Escape Plan sokoldalúan őrült énekese, Greg Puciato egy elektronikus projektet készül tető alá hozni, talán nem lepődtek meg olyan sokan, aki ugyanis kicsit jobban tisztában van az énekes zenei ízlésével, annak nem nagy titok, hogy nagy elektronikuszene-rajongó (többek között). A The Black Queen megvalósításhoz végül olyan neveket sikerült maga mellé állítania, mint a Nine Inch Nailst és a Puscifert is megjárt Joshua Eustis, valamint a szintén a NIN köreiből ismerős Steven Alexander. A végeredmény ezek fényében nem is lehetett volna más: egy magát hallgattató anyag, ami akarva-akaratlanul beférkőzik a fejedbe.

Az előzőleg elcsepegtetett dalok tökéletesen reprezentálták, mire számíthatunk a formációtól, mégis furcsa megszokni Puciato hangját ebben a(z elsőre idegennek tűnő) közegben. A beavatottak mondjuk könnyebben át tudtak állni erre a hangzásra, ugyanis az énekesnek nem ez az első ilyen jellegű kikacsintása, jó három éve a másik nagy elektroőrült metalzenész, Igor Cavalera Mixhell nevű projektjének keretein belül is egy akkora számot hoztak össze, hogy csak na. A Fever Daydream lemezt elindítva pedig egy rövid intro után jön is az első sláger: Ice to Never – bumm, máris a 80-as években vagyunk, lepereg előttünk a Miami Vice főcíme, és nem győzünk vigyorogni. Sikerült elkapniuk valami olyan hangulatot ezzel a lemezzel, ami nem feltétlenül a hasonszőrű bandák sajátja: abszolút hallgattatja magát és valódi egyben hallgatós élményt tartogat annak, aki rászánja az egyébként pont ideális hosszúságú, 42 perces lemezre az időt. Lehet közhelyeket puffogtatni, hogy egyszerre retro és mégis modern a hangzás, de tényleg talán így lehetne a legjobban leírni, mire is számíthat, aki a szorosabb ismerkedésre adja a fejét a lemezzel. A titok nyitja pusztán abban rejlik, nem felejtettek el jó dalokat írni, és ha ehhez hozzávesszük Greg minden környezetben ellenállhatatlan orgánumát, már meg is van a tökéletes recept. Mike Patton egyik legjobb tanítványa ezúttal is egy új oldalát mutatja meg, valószínűleg ha nem vérző fejjel üvöltözne magából kikelve a ’Dillinger-koncerteken, ma már a popzene krémjébe is tartozhatna kis szerencsével… Természetesen a hatások is elég egyértelműek, a Nine Inch Nails- és Puscifer-hatások megléte még a tagok előéletét ismerve is tagadhatatlan, de ugyanúgy megtalálható elég markánsan a Boards of Canada és a Depeche Mode befolyása is. Mégsem lehet azt mondani, hogy egy könnyedén emészthető alkotás lenne a Fever Daydream, a zene néhol igen sötét és rideg hangulatot áraszt, ami részben jobb is, mintha szirupos szintipop-dalokat kaptunk volna. Minőségi alkotás lett, minden részletét tekintve, nem csak a stílus rajongóinak ajánljuk! 8/10