A megalapozott blöff – Soilwork: A Whisp of the Atlantic

Tracklist:

1. A Whisp of the Atlantic
2. The Nothingness and the Devil
3. Feverish
4. Desperado
5. Death Diviner

Műfaj: dallamos death / progresszív metal

Támpont: Scar Symmetry, Dark Tranquillity, In Flames

Hossz: 37 perc

Megjelenés: 2020. december 4.

Kiadó: Nuclear Blast

Webcím: Ugrás a weboldalra

Kevés rockzenész volt olyan termékeny az elmúlt néhány évben, mint Björn “Speed” Strid és David Andersson. A két 40+-os svéd két zenekara, a dallamos death metalban verhetetlen Soilwork és a neonlámpás retro rocker The Night Flight Orchestra mostanában felváltva ontja magából az új megjelenéseket, 2018 óta a két bandától összesen három nagylemez és bő fél tucat egyéb EP és szingli dal jött ki, tavaly már szinte havi rendszerességgel. Így aztán amikor ősszel bejelentettek egy újabb, 5 számos Soilwork-anyagot, az elsőre egyáltalán nem tűnt akkora dolognak, hiába tették hozzá, hogy ez lesz a talajmunkás egylet eddigi legambíciózusabb projektje. Na persze, majd pont ez, miután volt már nekik 20 dalos, közel másfél órás dupla albumuk is? Ne vicceljünk már!

Aztán decemberben megérkezett A Whisp of the Atlantic, rögtön az elején egy gigászi, 16 és fél perces eposszal, és azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy egyáltalán nem túloztak az arcok. A címadó számra vég nélkül lehetne aggatni a banális szuperlatívuszokat (a leghosszabb, legnagyobb, legbátrabb, legváltozatosabb, legjobb, legmindenebb), de ennél sokkal beszédesebb, ha azt mondom, ez gyakorlatilag a svédek válasza a Periphery legutóbbi gigaművére, a Reptile-ra: szinte azonos dalhossz, tetemes mennyiségű téma, hullámokban felívelő dalszerkezet, szokatlan hangszerelési megoldások. Ugyanakkor a Whisp’ lassabban éri el a maximális fordulatszámot, mivel apránként, lépcsőzetesen építkezve halad a megfontolt progresszív rocktól a szokásos modern svéd figurákon át a black metalos reszelésig, majd onnan a trombitás (bocs, szárnykürtös) bárjazzig. Ami meg 9 percnél történik, az a lassú, egyszerre doomosan otromba, mégis felemelő riff, hát arra nincsenek szavak, csak derékból bólogatás csukott szemmel, ökölbe szorult arccal. Ha a dal egészét kicsit távolabbról nézzük, tulajdonképpen olyan, mint egy showreel, ami a Soilwork összes zenei fogását és trükkjét felvonultatja, de nem ám találomra egymás mellé dobálva, hanem egy olyan kimunkált kompozícióban, aminek egyetlen felesleges vagy nélkülözhető mozzanata sincs.

A nyitány monumentalitása mellett a többi szám már szinte lábjegyzetnek tűnik, de ettől még elsőrangú darabok azok is. Sodró riffek, ragadós refrének, rengeteg páratlan ütemmutató és üdítő kontrasztok. Néha azért beszivárog a Night Flight Orchestra ‘80s nosztalgiás, neonfényes hangzása is, hiába tagadják – erre a legjobb példa a Feverish, aminek a kezdése simán elmenne valami synthwave-számnak. A Desperado az anyag ököllel támadó slágere (azt a sejtelmes intrót mondjuk lehagyhatták volna róla), a Death Divinerben némi toolos beütésű riffelés találkozik egy módfelett drámai refrénnel, a The Nothingness and the Devil pedig az anyag legharapósabb dala, zéró dallamos énekkel, itt csak az elszállós outro ad alkalmat egy kis fellélegzésre és vibe-olásra.

Ami a legelképesztőbb dolog: az egész lemez 100 százalékig David Andersson gitáros agyszüleménye, a zeneszerzéstől és hangszereléstől az énekdallamokon át az emberi természetet és társadalmat boncolgató dalszövegekig. Zseniális a fickó, ezt tényleg nem lehet eltúlozni. Speedről régóta tudjuk, hogy a színtér talán legsokoldalúbb énekese, aki bármit képes a kellő érzelmi plusztöltettel felruházni, itt meg néhol még magához képest is egészen meghökkentő hangokat ereszt el színesítő, nyomatékosító jelleggel. Bastian Thusgaard dobos szépen hozza a stabil alapokat és a matekosabb témák apró díszítéseit is – végre eljutottunk oda, hogy már nem kell feltétlenül visszasírni Dirk Verbeurent! -, a reflektorfénybe ritkán előrelépő Sven Karlsson pedig kieresztheti az eddig eltitkolt belső bárzongoristáját. A keverést ezúttal Thomas “Plec” Johansson (Panic Room Studio) intézte Jens Bogren helyett, de ő is pontosan ugyanazt a vastag, mégis tiszta hangzást hozza, ami az utóbbi bő tíz év összes Soilworkjét jellemezte, és ez így is van jól.

A Whisp of the Atlantic a maga 37 percével gyakorlatilag csak a nevében EP, mivel felér egy teljes nagylemezzel, nem csak a hosszát, hanem a színvonalát tekintve is. Sőt, nálam konkrétan még nagyobbat is üt ez az anyag, mint a két évvel ezelőtti Verkligheten. A dallamos death metal, mint műfaj, sokat változott a kilencvenes évek óta, a Soilwork viszont mindig is a stílus egyik csúcsragadozója volt, ezzel a progos mutatványozással pedig csak még veszélyesebb lett. 9/10, és ezek után pláne tűkön ülve lehet várni az idei év végére ígért következő albumot.