A Loss For Words – No Sanctuary

Tracklist:

01. Honeymoon Eyes
02. Pray For Rain
03. Pirouette
04. Raining Excuses
05. The Hammers Fall
06. The Lost Cause I Used To Be
07. No Sanctuary
08. JMR
09. Jetsetter
10. Finite
11. Wrightsville Beach

Hossz: 34:21

Megjelenés: 2011. október 25.

Kiadó: Rise Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Igazi sikersztorit hozott össze az elmúlt években az A Loss For Words, hiszen a több évnyi kemény munka és ismeretlenség után sikerült a fejlődőképes Velocity/Rise Records karjaiban kikötni, ami a kiadó mostani igazolásait szem előtt tartva nem is annyira meglepő. Rögtön be is dobták hát őket a mélyvízbe, hogy megnézzék, nagy nyomás alatt is képesek lesznek-e egy hasonlóan színvonalas albumot összehozni, mint a The Kids Can't Lose.

A massachussets-i banda legelső, 2005-ös EP-je is magán viselte azokat a motívumokat, amitől a színtér egyik kiemelkedő bandájaként lehetett rájuk tekinteni. Bár jópár split, és egy akusztikus EP is betolakodott a képbe, az első “igazi” lemezre majd’ 5 évet kellett várni, de legalább a hosszú idő alatt a srácok hatalmasat fejlődtek és így 2009 egyik legjobb albumát tették le az asztalra, egy gigantikus pop-punk slágerekkel megtűzdelt lemezt, amely a színtéren tanult alapokat felhasználva egy kicsit mégis mást adott, mint a többiek. A pop-punk alapból vidám hangulata egy jóval keserédesebb irányból lett megközelítve, és így azoknak is élményt jelenthetett, akik amúgy herótot kapnak a cukormázas nyári hangulattól. Erre rátett még egy lapáttal Matt Arsenault kissé rekedtes vokálja, aki ettől függetlenül a magasabb tartományokat is gond nélkül kiénekelte. A Rise szerződés megkettőzte az amúgy sem alacsony várakozás-faktort a lemezzel kapcsolatban, bár a nyilatkozatok, miszerint ne pop-punk albumot várjunk, hanem jóval inkább egy Foo Fighters/Jimmy Eat World által ihletett produktumot, azért nem voltak túl biztatóak.

Mindenesetre az ígéretet legalább betartották félig-meddig: az album alap “AL4W” hangulatát erősen befolyásolták a fent említett rockbandák, és az amúgy sem lassú tempójú zenét kevesebb pop-punk-szerű leállás színezi, ettől egy kicsit gyorsabban robognak át a dalok az emberen, kár, hogy ettől sem emlékezetesebbek, sem ragadósabbak nem lettek a nóták. A TKCL erősen épített Matt hangjára, ami itt is megmaradt, viszont fájó pont, hogy a verze-refrén felépítés jóval nagyobb szerepet kapott a dalszerkezetek megalkotásakor, de a dallamvezetés kevésbé ötletes, így nagyon kevés az olyan dal, amit sokadjára is ugyanolyan élvezettel lehet hallgatni, mint elsőre. Az előző album emlékezetes szaggatott riffjeit sok helyen felváltották a kicsit barátságosabb, és egyszerűbb lehúzások, viszont a “szóló” gitár dallamai remek alapot adnak a vokálnak, és talán erősebb témákat is kapunk hangszeres részről, mint a 2009-es albumon. Egyes helyeken talán kicsit túl ismerősek is a témák, bár emiatt ne panaszkodjunk, hiszen legalább ezek a momentumok megidézik a dicső múltat.

Fájó, hogy elhagyták azokat a dolgokat, amiért a sok évi kemény munka után végre megszerette őket mindenki, és egy letisztultabb, hallgatóbarátabb hangzással kísérletezve visszasüllyedtek a középszerű pop-punk/rock bandák közé. Az elnagyolt, és sablonos dalszerkezetek, a vidámabb dallamvilág nem tett jót a bandának, így a saját maguk trónfosztása sem jött össze a No Sanctuary-vel. Ettől függetlenül nem egy hallgathatatlan albumról van szó, csak számomra a színtér teljesen érdektelen, és szinte utolsó mentsvárként tekintettem rájuk, ami egy kisebbfajta csalódásba torkollott végül. A már említett középszerből még így is kikacsingat a No Sanctuary, és az olyan dalok, mint a The Hammers Fall, vagy a Finite bizalomgerjesztőek a jövőre nézve. A stickam-en rendszeresen videochatelő srácok még azt is tudták legutóbb, hogy Budapest Magyarországon van, úgyhogy a közepes teljesítménytől eltekintve a szimpátia miatt egy felest (mármint fél pontot) megérdemelnek pluszba, de legközelebb kevesebb erőlködést, és több The Kids Can’t Loose féle kesergést akarunk, hogy aztán ne nekem kelljen keseregni.

6,5/10