A Loss For Words – No Sanctuary

A massachussets-i banda legelső, 2005-ös EP-je is magán viselte azokat a motívumokat, amitől a színtér egyik kiemelkedő bandájaként lehetett rájuk tekinteni. Bár jópár split, és egy akusztikus EP is betolakodott a képbe, az első „igazi” lemezre majd’ 5 évet kellett várni, de legalább a hosszú idő alatt a srácok hatalmasat fejlődtek és így 2009 egyik legjobb albumát tették le az asztalra, egy gigantikus pop-punk slágerekkel megtűzdelt lemezt, amely a színtéren tanult alapokat felhasználva egy kicsit mégis mást adott, mint a többiek. A pop-punk alapból vidám hangulata egy jóval keserédesebb irányból lett megközelítve, és így azoknak is élményt jelenthetett, akik amúgy herótot kapnak a cukormázas nyári hangulattól. Erre rátett még egy lapáttal Matt Arsenault kissé rekedtes vokálja, aki ettől függetlenül a magasabb tartományokat is gond nélkül kiénekelte. A Rise szerződés megkettőzte az amúgy sem alacsony várakozás-faktort a lemezzel kapcsolatban, bár a nyilatkozatok, miszerint ne pop-punk albumot várjunk, hanem jóval inkább egy Foo Fighters/Jimmy Eat World által ihletett produktumot, azért nem voltak túl biztatóak.

Mindenesetre az ígéretet legalább betartották félig-meddig: az album alap „AL4W” hangulatát erősen befolyásolták a fent említett rockbandák, és az amúgy sem lassú tempójú zenét kevesebb pop-punk-szerű leállás színezi, ettől egy kicsit gyorsabban robognak át a dalok az emberen, kár, hogy ettől sem emlékezetesebbek, sem ragadósabbak nem lettek a nóták. A TKCL erősen épített Matt hangjára, ami itt is megmaradt, viszont fájó pont, hogy a verze-refrén felépítés jóval nagyobb szerepet kapott a dalszerkezetek megalkotásakor, de a dallamvezetés kevésbé ötletes, így nagyon kevés az olyan dal, amit sokadjára is ugyanolyan élvezettel lehet hallgatni, mint elsőre. Az előző album emlékezetes szaggatott riffjeit sok helyen felváltották a kicsit barátságosabb, és egyszerűbb lehúzások, viszont a „szóló” gitár dallamai remek alapot adnak a vokálnak, és talán erősebb témákat is kapunk hangszeres részről, mint a 2009-es albumon. Egyes helyeken talán kicsit túl ismerősek is a témák, bár emiatt ne panaszkodjunk, hiszen legalább ezek a momentumok megidézik a dicső múltat.