A Life Once Lost – Ecstatic Trance

Ami azt illeti, nem kapkodták el ötödik albumuk kihozatalát a srácok: utoljára a 2007-es Iron Gag révén hallhattunk felőlük, ahol viszont lemondtak a jól bevált receptről, és egy sokkal markánsabb, groove-os, enyhe túlzással akár stoneresnek is nevezhető anyaggal rukkoltak elő. Ezt a hardcore rajongók közül néhányan nehezen bírták elviselni, ám nagy részben így is pozitív visszajelzést kapott az a kiadvány is. És miközben a zenekar lassan három főre olvadt, szép komótos tempóban megírták az Ecstatic Trance-t, amiről talán ki is jelenthetjük, hogy valószínűleg ez a legérdekesebb korongjuk. Nem csak azért, mert itt most összegyúrtak gyakorlatilag mindent, amit eddigi karrierük során alkottak (kivéve a debüt technikás hardcore-ját), és visszatértek az öblös gitárhangok. Az Ecstatic Trance egy kísérlet. Talán a cím nem sejtet sokat, de az album végighallgatása után mindenki érteni fogja, mire megy ki a játék: az A Life Once Lost transzba akar juttatni. És hogy hogyan akarják ezt elérni? Monotonitással. Mondhatnánk, hogy ugyan, szimplán csak dögunalmas az anyag, de aki ismeri a trió korábbi munkásságát, az tudja, hogy írnak ők tempóváltásokkal teli mathcore témát is, ha az kell (ezek korlátozott számban itt is jelen vannak).

A fő csapásvonal azonban továbbra is az elődön bemutatott groove metal, viszont a lehető leginkább leegyszerűsített riffekkel (lásd még: Sepultura – Roots), és a háttérben folyamatosan megbúvó gitárszólókkal, ami elsőre nem is tűnne nagyon fel, sokadikra azonban már fel lehet figyelni erre is. Ha már szó esett a gitártémákról, meg kell említeni, hogy helyenként (Madness is God, People Stare) kifejezetten mutatós dallamokat sikerült összehozni, ezen a téren tehát nem vallanak a srácok szégyent. Robert Meadows énekes megint hatalmasat alakít, és bár nem a legeredetibb a hangja (kb.: mintha Randy Blythe egypetéjű ikre lenne, mondjuk tőle tanult énekelni, és a két zenekar között amúgy is elég szoros a kapocs, Robert segítette már ki a Lamb of Godot élőben, míg Randy vendégszerepelt a Hunter slágerében, a Vulture-ban), de a lehetőségekhez mérten maximálisan kihasználja. Na igen, és akkor minden szép és jó lenne, ha. De a jó gitártémákból közel sincsen annyi, hogy ez egymaga el tudja vinni a hátán a lemezt, az egyhangúság miatt, bármennyire is nem ez a cél, elég hamar unalmassá tud válni az Ecstatic Trance, és bizony a transz csak nem jön el. Lehet hogy többet értek volna el, ha a Meshuggah Catch 33-jéhez hasonlóan egybeolvasztják a számokat, mert így folyamatosan újra kell kalibrálnia az embernek magát mindegyik után. Éppen ezért csak háttérzeneként, vagy elalvás előtt tud igazán működni ez az album, és hogy ez jót jelent, vagy rosszat, azt mindenki döntse el magának.

6,5/10