A letlive. a "soul punk" ördöge, a hardcore modern iránya a rockzene felé

Nagyon nehéz helyzetben van a kritikus akkor, amikor a politikai felindulással fűtött poszt-hardcore alapzenekar letlive. aktuális kiadványával kell megküzdenie, hiszen maga a csapat borotvapengeélen táncoló színpadi jelenlétével, a Glassjaw farvizén felszántva magát olyan karizmát kölcsönzött magának, amivel nagyon könnyű szimpatizálni. A letlive. pedig most igazán kemény fába vágta a fejszéjét, hiszen válaszolnia kellett egy identitáskérdésre a The Blackest Beautiful után, hogy mégis merre tartsanak, ugyanis van egy jelenség a hardcore-ban, ami még a legnagyobb neveket is elragadta már: a rockzenében való kiteljesedés. A letlive. pedig lépett: Jasonék által „soul punk”-nak keresztelt rockzenét kezdtek el játszani popos felhanggal, és ez is marha jól áll nekik, egy tudatos progresszió, mint mondtuk nagy nevek által kitaposott úton. Kritikánk követezik. 

Még a visszatérő Thrice-nagylemez kritikájában beszéltünk arról, hogy nagyon sok hardcore zenész látta meg a 30-on túl a rockzenében az önkifejezés lehetőségét, ki korábban, ki később, de a „Walter Schreifels-i út” (hardcore: Gorilla Biscuits, Quicksand, majd rock: Rival Schools) egy nagyon is tényszerű dolog, akkora nevek váltottak hardcore-ról később rockzenére, mint Henry Rollins, Bob Mould, Johnny Rotten, Ian Mackaye, Richie Birkenhead vagy Daryl Palumbo és Cedric Bixler-Zavala (hogy poszt-hardcore zenészeket is említsünk), de akár mondhatjuk az „új” arcok közül Frank Cartert is. Nem újdonság, és semmi megvetni való sincsen abban, ha egy zenész egy idő után abba akarja hagyni az őrjöngést, és más utat akar keresni arra, hogy önmagát kifejezze. Valószínűleg ez a belső kifejezési szorongás vitte el odáig a letlive.-et odáig, hogy újraértelmezze önmagát, és itt a kulcs természetesen az alternatív rock lett, amely új lehetőségeket nyitott meg a zenekar számára. Viszont az If I’m the Devil egy nagyon erős popzenei kikacsintással lépte meg mindezt, amivel két dolgot tudunk leginkább nyugtázni: a letlive. jelenleg mondhatni az AFI útját járva a hardcore-tól építkezik a popos felhangú rockzenéig, illetve tényleg Jason példaképe lehet Daryl Palumbo, mert egyszerűen nem lehet nem arra gondolni, hogy a Head Automaticával pop- és rockzenét író Glassjaw-énekes ilyen tekintetben is hatással lehetett rá, illetve az If I’m the Devilre. Szinte érezni benne, hogy az ordítások sokaságát immáron tiszta énekre és erős artikulálásokra cserélve ezen az úton kezdett el járni Jason, amelynek sokkal jobban áll ez az alternatív rockzenei környezet.

Pontosan emiatt a váltás miatt érezni azt, hogy az új letlive.-lemez Jason Aalon Butlert centralizálja, szinte minden dalban a fókuszpont az énekes teljesítménye, aki a legtöbb dalban úgy lép fel, mintha az önéletrajzából olvasna fel sorokat. Az „I’ve Learned To Love Myself” azt sugallja, hogy megbékélt magával, ami pedig egyből jelzi: ez nem egy dühös és őrjöngő lemez, hanem egy önmagát elegánsan kifejező férfi számvetése dalokba szedve. Már az első daltól fogva érezni, hogy a popos és a mainstreambe törő felhangok (az első dalban például vonós stúdióminták, eddig nem igazán érzékelt dallamosság, túlproducerelt, nagyszínpadias dobjáték) fognak uralkodni. Ez pedig egy érdekes kísérlet a zenekartól, mondhatni a letlive. igyekezte elkerülni azt, hogy belefásuljon a poszt-hardcore követelményeibe, és egy olyan műfaj felé nyitottak, amely sokkal eklektikusabb kitárulkozást és zenei progressziót tud biztosítani a csapatnak. Ennek eredménye pedig egy egyáltalán nem széteső album lett, a „Nü Romantics” például olyan basszusgitárjátékkal kezd, ami az indie bandák sajátossága; a „Who You Are Not” hip-hoppal üt fel; az „A Weak Ago” latin zenei próbálkozása ügyes váltásokkal pedig a lemez (és talán a zenekar egész diszkográfiájának) egyik legjobb pillanata. Talán amit kicsit rá lehet sütni itt hibaként az anyagra, az az, hogy túlságosan „lágy” a megszólalás, túlzottan ragaszkodtak egy olyan polírozott hangzáshoz, ami elhagyta a régi koszosság adta hitelességet, de ettől még ebben a formában is simán el tudod hinni Jasonéknek, amiről énekelnek, erre egy remek példa az album egyik húzódala, a „Reluctantly Dead”, amely a új letlive.-hangzás iskolapéldája, elképesztően fülbemászó refrénnel, és igen, ez popzene, de kit érdekel? A fiúk azokat sem hagyták magukra, akik a poszt-hardcore-os letlive.-jegyek miatt kedvelték meg a zenekart, az „Elephant” és a „Good Mourning, America” nagyon sok klasszis poszt-hardcore elemmel operál, amelyeket remekül tudtak slágeresen keverni a popzenei felhanggal, míg az „Another Offensive Song” a régi letlive. hagyományos megszólalásának egyik maradványa, az If I’m the Devil legagresszívabb dalaként remek egyensúlyt biztosít az anyag második felében a lemez többi részével. Ugyanis erre szükség van: ez eddig a letlive. leglassabb lemeze, az ütemtávokat nézve is, nem vánszorog, de nincs meg benne az a húzás, mint eddig. Nagyobb hangsúlyba kerültek a ragadós refrének, a tiszta énektémák köré felhúzott kvintezések, kevesebb lett a düh és több az elegancia.

A letlive. egy olyan változáson ment át, amely rengeteg embernek nem tetszik, pedig ahogy a Glassjaw-frontember Daryl Palumbo is már kihúzta a kalapjából a popos rockzenét, ott az AFI esete is, és még rengeteg tősgyökeres hardcore-zenész későbbi önmegvalósítása a rockzenében. Ráadásul az If I’m the Devil egy nagyon eklektikus, sokszínű lemez, amelyben ott van rengeteg műfaj hatása, az egész ugyan lassabb, eltűnt nagyrészt a vadság, illetve a düh, a súlyok más zenei területekre kerültek, de főleg Jason köré, aki élt a lehetőséggel, és a zenekar egyetlen eredeti tagjaként ténylegesen élete legjobb teljesítményét hozta a mikrofon mögött. Amit hibának tudunk tekinteni az leginkább 1-2 plusz agresszív dal hiánya, a váltás túl éles még a The Blackest Beautiful után, egy kettő közötti átmenet most sokkal jobban jött volna a banda imázsának is. Mindenesetre mi így is elégedettek vagyunk. 7,5/10