A kihalás szélén – Unearth: Extinction(s)

Tracklist:

1. Incinerate
2. Dust
3. Survivalist
4. Cultivation of Infection
5. The Hunt Begins
6. Hard Lines Downfall
7. King of the Arctic
8. Sidewinder
9. No Reprisal
10. One With the Sun

Műfaj: metalcore

Hossz: 37:55

Megjelenés: 2018. november 23.

Kiadó: Century Media

Ami a hard rockban az AC/DC, a thrash metalban a Slayer, vagy mondjuk a dallamos death metalban az Amon Amarth, az a metalcore-ban az Unearth: egy megbízható zenekar, akiktől mindig tudod, mire számíthatsz, mert sosem merészkednek messzire a bevált receptjüktől, nem kezdenek el kísérletezni a hangzásukkal, csak gyártják sorban a minőségi lemezeket, és kész. Ugyanakkor még az ilyen bizalmasoknak is lehet néha egy-két kilengése vagy mellényúlása, ahogy azt a massachusettsi brigád ősszel megjelent új albuma, az Extinction(s) is példázza. Nem arról van szó, hogy Trevor Phippsék hetedik nagylemeze rossz lenne, csak nem hozza végig azt a fergeteges szintet, amit korábban megszokhattunk.

A kétezres években az Unearth volt az a zenekar, akik úgy ontották magukból a legfogósabb metalcore-lemezeket, hogy ahhoz se éneklős refrénekre, se egyáltalán verze-refrén szerkezetekre nem volt szükségük. Ehelyett látszólag találomra dobálták egymás után a forgószél erejű riffeket, megszórták őket óriási csilivili szólókkal, meg persze közéjük csaptak egy halom szeletelős breakdownt, és bumm, kész is volt a Chocapic. (Meg kell jegyezni, hogy Ken Susi gitáros néha kicsit énekelgetett is, de csak nagy ritkán, színesítő jelleggel, a lényeg pedig mindvégig az iszonyat energikus zúzásban volt, amivel egyszerűen nem lehetett betelni.) Az utóbbi pár évben viszont egyre inkább úgy tűnik, mintha a srácok kezdenének kifogyni a nagy ötletekből. Egyrészt egyre ritkábban jelennek meg a lemezeik, és azokon is csak pár kiemelkedő dal akad, ami meg leginkább arra vezethető vissza, hogy a lendület és a gitárhősködés helyett újabban az arcba taposó bunkóság helyeződött előtérbe. Ennek itta meg a levét a 2014-es Watchers of Rule, és issza most az Extinction(s) is.

Pedig a lemez felütése még baromi biztató, az Incinerate simán hozza a klasszikus lehengerlő Unearth-erőt, tuti koncertfavorit lesz a következő években. Annak is kell lennie a mázsás A hangolásával, a búgócsiga pörgésével, meg azzal káprázatos virgázással a közepén, amire megint be kell idéznem Simon Ferkó kollégánk aranyköpését, miszerint “1:47-től jön az élet értelme.” Viszont akárcsak az előző lemeznél, a bomba kezdés után sajnos megint hamar beszürkül a kép. Az első pár dallal még lépést lehet tartani, bár a banda életművének viszonylatában ezek sem igazán kiemelkedő darabok, a közepére meg már jóformán teljesen összefolyik a lemez. Túlságosan is ráálltak a srácok a tuskó döngölésekre, és kevés a kapaszkodó, kevés az izgága riffelés, a nagy fülbemászó dallam, a vagány gitárszóló, meg legfőképp a gyors tempó. Sokadik hallgatásra is nehéz megkülönböztetni és felidézni a számokat, ami régebben egyáltalán nem volt jellemző az Unearthre. Ettől függetlenül becsületes munka a lemez, az például kimondottan üdvös, hogy a banda még mindig nem elégszik meg a kiszámítható, hagyományos dalfelépítésekkel, hanem mindig igyekszik csavarni egyet-kettőt a szerkezeteken, na meg persze a Will Putney által kevert betonozós hangzás is jól áll a daloknak. Csak hát többségében eleve maguk a dalok nem állnak olyan jól.

Az album végére azért csak összeszedik magukat a srácok, nem véletlen, hogy pont az utolsó két szám lett megklipesítve. A No Reprisal végre megidézi a The Oncoming Storm svéd melodeathes hangzásvilágát és lendületét, pár jól irányzott bleszttel és breakdownnal súlyosbítva, pont az ilyen kontrasztok miatt tud igazán jól működni az Unearth zenéje. A záró One With the Sun meg az a tétel, ahol a banda egy kicsit feszegeti is a határait: a dal első felének féktelen nyomulása még nem újdonság, a kimértebb, epikusabb második része viszont elég szokatlan, itt meglepő módon még az egyébként csak ordibáló Trevor Phipps is éneklésre adja a fejét, a stílusos levezetésről meg vonósok gondoskodnak.

Fura helyzetben van most az Unearth, hiszen az Extinction(s)-zel már a második olyan lemezüket adták ki, ami a korábbiakhoz képest kevésbé fogós és izgalmas, cserébe sötétebb és bunkóbb lett. Ezek után pedig könnyű lenne rájuk sütni, hogy ők is kezdenek kiégni és hanyatlásnak indultak. Ugyanakkor másodjára már eléggé úgy fest, hogy nagyon is határozott megfontolásból eszközölték ezt a kis irányváltást a hangzásukban, még akkor is, ha mindezt inkább csak azok tudják majd értékelni, akik a nettó dühöngést preferálják a felvágós gitárhősködéssel szemben. Azt viszont mégsem lehet elfelejteni, hogy ezt a zenekart pont az tette naggyá, hogy e két csapásirányt milyen mesterien tudta ötvözni, ennek tükrében pedig az Extinction(s) a kétezres évek parádés anyagai mellé téve legfeljebb egy erős közepest érdemel. 6/10