A Jack és a kanadai Chadhel új splitje olyan, mint matekszakkörről átszaladni egy izzadós tesiórára

Ha a hazai underground különböző leágazásait nézzük, mindenképpen a kiskunhalasi Jack az egyik legrégebb óta működő, folyamatosan aktív banda. Az 1996 óta működő banda a kezdetektől egy abszolút megbízható minőséget hozott, és az évek során a magyar grindcore egyik utolsó dinoszauruszává vált, miközben mindenki más kihalt körülöttük, a mostanában újjáéledt Din-Addict kivételével. Arról nem is beszélve, hogy a Jack nem csak befelé, hanem kifelé is játszott, és nemcsak koncertezni merészkedett túl a határainkon, hanem közös lemezeket is készített jó pár külföldi bandával. Így kézenfekvő volt, hogy két nagylemez között most egy újabb közreműködés jöjjön egy split formájában, ezúttal a kanadai Chadhel zenekarral.

A cím nélküli anyag B oldalára a Jack öt plusz egy számmal fért fel, az irány pedig talán egy hangyányival leegyszerüsödött az előzőekhez képest, inkább a tuskóságra mentek rá és a punkosabb hangvétel került előtérbe: csak a tempó meg a lépegetés, kevesebb death metal és üres fejtegetés. A dalok jóformán egy hullámhosszra vannak felhúzva, nincs nagy amplitúdó minőségben, végig megy az ütemes rombolás védőfelszerelés nélkül. Lázár Gábor gitáros ezen az anyagon hallható utoljára, így gondolta, kiéli magát és a lehető legkevesebb kapaszkodót hagyja az anyagon:

nincs túl sok váratlan megoldás, inkább az erőszak dominál, ami egyáltalán nem baj, sőt, kell is néha, hogy csak úgy átszaladjon rajtad a végeredmény, mint egy kiadós cifra szalmonella után.

Bár egy kis meglepetés még így is elfért a lemez végére, miután az előző albumról kölcsönadtak egy dalt szerb barátjuknak, DJ Shpirának, aki kellően összerozsdázta és ipari hangulattal húzta maxra a Járulékos veszteség című számot. Ettől a remixtől kicsit olyan hangulatom lett, mint amikor egy kétezres évek beli pc-játék felkészülési pályáján készülök a végső bossfightra, ahelyett, hogy a kémiadolgozatra tanulnék. Ami pedig a szaxofont illeti, egészen parádés húzás volt elővenni – mondjuk azzal a hangszerrel nem nagyon lehet mellélőni, a black metaltól kezdve a free jazzen át a bugyiszaggató erotikáig mindenhova jó.

Levi hangja továbbra is vadállat, és évről-évre egyre mélyebben szól, a szövegek pedig még mindig hozzák az elvárt szintet, de persze most sem fognak rendszereket lebontani, de hát nem is ez a cél, csak hogy simán belemásszanak az érintettek arcába. A felvételek teljesen jól szólnak, bár ezt már megszokhattuk, ugyanis szerencsére a Jack erre mindig figyelt (az előző nagylemezt például a Rotten Sound énekese csinálta, most pedig Kanadában zajlott a munkálatok java). Így annak ellenére, hogy a stílusban előszeretettel szokás barlanghangzásokhoz fordulni, szerencsére itt nem ez a cél, és a legtöbbet keverték ki a dalokból (meglepő módon néha még a szöveg is érthető: mínusz egy színtérpont!). A Jack továbbra is az egyik legbiztosabb pont a magyar földalatti zenekarok táborában, és ebben jóval több munka van, mint az kívülről látszik.

Nyilván részlehajlás miatt inkább a hazaiak produkciójára építettem fel ezt a kritikát, de legyen átbeszélve a lemez első felén pusztító, 2014-ben alakult kanadai Chadhel is. Ők egy jóval vaskosabb résszel szerepelnek a spliten, 9 dalt is beletuszkoltak a műsorukba. Valahogy sűrűbb a megszólalás, kifinomultabb a zenei eszközhasználat, precízebben vannak felépítve a dalok, de ezek néhol már túlságosan elkalandoznak a váltások közben. Ők inkább mérnökien darabolnak fel, kevésbé a súllyal operálnak, hosszabban és töményebben játsszák be a zenei környezetet, és a stílus lehetőségeihez képest bőven kiszínezik a fekete-fehér játékteret.

Jól átélhető a két zenekar közötti kontraszt, ahol a matekóráról átmegyünk az izzadt tesiórára kislabdát hajítani.

Mindkettőnek megvan a maga bája, de ha őszinték akarunk lenni, akkor jobb érzés volt kidobni a suliból azt a kedves kis sporteszközt (a medicinlabdás gyakorlatokról már nem is beszélve). Ami viszont kimagasló a québeci csapatnál, hogy az éneket több orgánummal viszik végig, és így nagyobbat tudnak húzni a számokban lezavart váltások. Összességében egy ábszolút szerethető lemezkezdést tettek le, még úgy is, hogy néhol kicsit már túljátsszák a dalokat, és „a kevesebb néha több” irányelv jobb eredményt hozott volna.