A hibáinkra figyelmeztető tökéletesség – Every Time I Die: Radical

Megmondom őszintén, amikor legelőször felröppentek a hírek az Every Time I Die kilencedik lemezéről, kissé be voltam kekszelve: 16 tétel, több mint 50 perces játékidő – eddig soha, semmilyen szempontból nem volt még ilyen terjedelmes ETID-kiadvány. Azzal nyugtattam magam, hogy ezelőtt sem volt panasz a buffalói brigádra, szar lemezt sosem adtak ki, maximum kevésbé áramvonalast. Aztán megérkezett végül a Radical, öt évvel a méltán ünnepelt Low Teens után, az állunkat meg nem győztük keresni. A csapat nemhogy nem fáradt el ennyi idő alatt, de olyan kirobbanó formában vannak, amire régóta nem volt példa. A Radical pontosan olyan, mint amit a címe sugall: radikális, mélyreható, szélsőséges.

Valószínűleg a kiéhezettség is nem keveset rásegített arra, ahogy ezt a lemezt ízlelgetjük, emésztjük. A rajongók is megszokták, hogy eddig két-három évente jött egy új anyag Keith Buckley-ektól, de őket is utolérte a koronavírus okozta “trend”, miszerint két lemezük közt ennyi idő még sosem telt el. Az albumot hallgatva viszont magabiztosan kijelenthetem, hogy pontosan ez az idő kellett ahhoz, hogy ez a cucc így szóljon. És itt most nem csak az amúgy kitűnő hangzásról beszélek – amit megint az aranykezű Will Putney varázsolt meg – hanem Keith mellett a zenészekről: Jordanről, Andyről, Steve-ről és Claytonról, akik olyan innovatív módon vitték bele a saját hatásaikat a dalokba, és úgy adják elő azokat professzionális köntösben, hogy egyszer nem fordul meg a fejünkben, hogy ez a tag most épp egy pókot kémlel a sarokban, a keze (vagy a lába) pedig a figyelmével együtt kalandozott el.

Az igazi ETID-vibe engem a harmadik trekknél, a Planet Shitnél kap el igazán, és onnan nem is könnyen enged nagyjából a 13-14. dalig. A köztes intervallum alatt talán csak egy-két riffre tudtam azt mondani, hogy oké, ez talán annyira mégsem volt szükségszerű. A srácok védjegyszerű fogásaival operáló dalok, mint a már említett Planet Shit, a Post-Boredom, a Colossal Wreck, a Hostile Architecture vagy épp az AWOL, egytől-egyig letaglózó energiabombák, amik egyszerre késztetnek mosolyra és arra, hogy kiheadbangeld a bolygót a pályájáról. Kár volna elmenni viszont a tény mellett, hogy erre persze a legedzettebb rajongó is ráunna a 16. dal végére, így az album igazi zamatát a kiugró, olykor óriásit vállaló dalok adják, mint például a Josh Scoginnal (‘68, ex-The Chariot) közös, elképesztő sodrású (és levegővételű) All This and War, a Thing With Feathers poszt-hardcore/indie rock(!) érzelmi hullámvasútja, a Deftonesba hajló White Void, vagy az albumot záró, sejtelmesen kísérteties és elsőre igen furcsa, stílszerűen a leghosszabbra sikeredett We Go Together. Ehhez a dinamikus élményhez pedig elég nagy százalékban hozzájárul az énekes, Keith széles spektrumon lavírozó orgánuma és az olyan egysorosai, mint pl. a “fear is a fetish and I am a masochist”. Imádnivaló, nem igaz?!

A Radical bevállalósága és terjedelme nemhogy nem törte meg az Every Time I Die srácait, de bebizonyította, hogy ez a csapat egyszerűen képtelen hibázni. Ha kell, a kaotikus hardcore-juk mar ki egy darabot a vesédből, vagy a délies, tehénszaros rockjuk kaszabolja fel a lelkedet, egy dolog biztos: az ETID élen jár, utat tör, nem alkuszik meg és reméljük, soha nem ad alább ebből a lendületéből. A lemez csak azért nem kap maximális pontszámot, mert a bivaly munkásságukhoz képest akadnak rajta apróbb döccenők, plusz új Map Change-et sem kaptunk – vagy csak még várat magára az egyik dal, hogy végül azzá váljon. 9/10