2012. június 1.
Meghalt a hardcore, éljen a hardcore? Külső szemlélőként úgy tűnik, hogy a színtér olyan átalakulásokon ment, és megy keresztül jelenleg is, amely hosszú évekre meg fogja határozni a műfaj állapotát, és ennek, mint szinte mindennek, a hátrányok mellett vannak előnyei is. Ahogy minden változás, úgy ez sem fekete és fehér, rengeteg az átmenet hangzásban a színtéren kívüli és azon belüli füleket megcélzó csapatok közt, vannak kiemelkedő és feledhető bandák minden vonalon, és továbbra is igen szívesen fogad zenéjében számos csapat vendégstílusokat (crust, screamo, stb.). Friss zenekarok mindegyik táborban és ismertségi szinten vannak, és a rövid válogatásunkban szereplő csapatok is azt bizonyítják (többnyire más-más módszerekkel), hogy a hardcore pulzusa még jó ideig nem fog elhalni, hiszen van utánpótlás, vannak kezdeményezések. A cikkben három angol zenekar is helyet kapott, elvégre jelenleg számokban nagyon erős a szigetország színtere (természetesen más irányokat is bemutatunk majd későbbi írásainkban), ám nem mehettünk el a bolgár Expectations és az amerikai Great Reversals mellett sem.
EXPECTATIONSExpectations
szerzői | 2012.03.25.
■■■■■■■■■■
A tavalyi év európai modern hardcore-megjelenéseiből méltán rajzolódhatott ki elénk egy olyan tendencia, amelynek tükrében csak nagyon kevesek képesek elvonatkoztatni attól az új hullámtól, amely hozzáállásában, dalszerkezeteiben és kisugárzásában is más attitűddel viszonyul a műfajhoz. Ha emlékeztek, egész éves kutatásunk során egyetlen – azóta feloszlani készülő – olyan bandát találtunk, amely két lábbal a földön tudott maradni, tudva azt, hogy mik is a gyökerei: ez volt az Accept The Change, és most egy újabb nevet jegyezhetünk meg a bolgár Expectations képében. A saját magát atmoszférikus hardcore-zenekarként leíró bagázs zenéjét úgy ragadhatnánk meg a leghatásosabban, ha egy lelassított, terpeszkedő Shai Huludot képzelünk magunk elé: az egyes dalok tempójátékai – még a műfajhoz képest is – szokatlanul lassúak és lassan építkeznek, azonban épp ennek köszönhetően maradandóak és különlegesek igazán, mert ilyet, ebben a formában (na meg ilyen hangszerelésben, hiszen az akusztikus és a vonós témák is gyakran kerülnek előtérbe) még nem nagyon hallhattunk. Ez a látszólag megtalált karakter, amely nem nélkülözi sem a dallamokat, sem a szenvedélyt, még persze korántsem tökéletes, mert a progresszív dalszerkesztés elég sokszor a dinamizmus ellen megy, aminek következtében a felpörgetések sem ütnek akkorát, mint ahogy egyébként ütni tudnának. Ám ha ettől elvonatkoztatunk, még mindig itt van a közvetlen közelünkben egy olyan reményteli, valódi arculatra és valódi gondolatok közlésére törekvő banda, amely már bemutatkozásával is méltán vívhatja ki magának a figyelmet. A legjobb pedig az az egészben, hogy szeptemberben erről Pesten is meggyőződhetünk. (Bali Dávid)
GREAT REVERSALSTo The Ends of the Earth
14:25 | szerzői | 2012.04.21.
■■■■■■■■■■
Mikor Bali Dávid barátom Nuskullos ajánlására meghallgattam a Great Reversals EP online elérhető nyitódalát (Open Wounds), széles mosollyal nyugtáztam, hogy a hardcore él és virul. A többek között a Shai Huludban is megfordult (nem mellesleg a szintén remek Hollow Earth-tag) Steve Muczynski fémjelezte detroiti banda ugyanis egy olyan hangzásvilágot tár a hallgató elé, amely 2012-ben unikum, még akkor is, ha a Trial még mindig félig-meddig aktív, és a közelmúltban a Strain is adott egy újjáalakuló koncertet a seattle-i Rainfesten. Nem véletlen a két említett zenekar, hiszen a Great Reversals legfőbb hatásai ezek volnának, no meg persze a szintén nagyszerű Bane, és ezt egy másodpercig sem tagadják, sőt, büszkék rá. A zenekar így ha őszinték vagyunk, az égadta világon semmi újat nem mutat, viszont a zenéhez párosuló attitűd, a szövegek, és maguk a minőségi dalok azonnal egy instant-líblinggé teszik őket számomra. A sors iróniája pusztán, hogy amikor a hardcore-nak szüksége lenne egy olyan bandára, amelyek erkölcsi iránytűként is tudna működni, egyszerre friss, egyszerre retro, akkor az arra alkalmas zenekart szinte sohasem láthatjuk. A tízcolos lemez beszerzése során leveleztem velük, mikor mesélték, hogy sajnos magánéleti elfoglaltságuk miatt teljesen kizártnak tartják, hogy valaha is komolyan turnézó zenekar legyenek. Bármennyire is úgy gondolom, hogy az elmúlt pár év egyik meghatározó hardcore anyaga a To the Ends of the Earth, holt térbe érkezik így a Great Reversals. Egyrészt nem koncerteznek aktívan, másrészt pedig a hangzásviláguk a lehető legtávolabb esik a trendektől. Ami persze nem baj, sőt, követendő példa lenne a mai, egyre inkább elértéktelenedő zenei színterek berkeiben. Pusztán vérzik a szívem értük. Mert az ilyen zenekarok tartós jelenléte adna értelmet és értéket egy elfáradt közösségnek. (Jakab Zoltán)
VEILSClarity
16:09 | Tangled Talk | 2012.01.30.
■■■■■■■■■■
Ha górcső alá vesszük a brit hardcore színteret, akkor talán nem meglepő azt a következtetést levonnunk, hogy nagyon kevés olyan zenekarról tudunk, amely a női énekes frontba állításával kívánta/kívánja eljuttatni az üzenetét a közönséghez (talán a Broken Oath vitte a legtöbbre az undergroundban), de ez abszolút globális probléma. Így mindenképpen hiánypótlónak mondható a Veils felállása, hiszen Chlo Edwards már önmagában egy egyedi karaktert jelent egy ilyen egyoldalú frontemberi tradíció mellett, ráadásul jól is csinálják azt, amit csinálnak. A röpke pillanat alatt elkapkodott Clarity című, immáron második EP anyaguknak köszönhetően pedig egy önmagáról igazán bizalomgerjesztő portrét festő zenekarról beszélhetünk. Alapvetően a formula, amit követnek nem mondható lét-idegennek, hiszen a screamo az elmúlt 1-2 évben szinte összeforrott a hisztis dallamos hardcore vonallal, mindazonáltal a Veils amellett, hogy egy elég érzelmes hardcore-ban gondolkozik, nem igazán állítható be ezeknek a bandáknak a sorába. Elég intelligensen kezelik a komponenseket, így a csomag amellett, hogy heves és fájdalmas ének közé központosítódik, valamint ellövi a kortárs dallamos hardcore minden zenei kliséjét, képes egyetemesen foglalkozni a már bejáratott témákkal: elszigeteltség, szorongás, magány stb. mind-mind előkerülnek kontextusi kiemeltség mellett (a dalcímekben is). A zenekar amellett, hogy még mindig egy ígéret, potenciális brit hardcore prototípus is lehet, amely a „csajos” bandákat illeti. Könnyen prognosztizálható, hogy az évek során kinőhetik magukat, ezt már az első demót követő progresszió, a letisztulás (az agresszió enyhítése), a katartikusság, valamint a kellően helyén kezelt szenvedélyes screamo közeg, mellékösvény is mutatja. Mindenesetre a bemutatkozó nagylemez után biztosan tisztulni fog a kép. (Budai Benjámin)
POLAR.Iron Lungs
38:02 | Wolf At Your Door | 2012.05.07.
■■■■■■■■■■
Tisztán topográfiai szempontból nehéz magyarázni, hogy Anglia hogyan, és miért pont mostanában fedezte fel magának újra a viszonylag-hardcore viszonylag-punkot, minden esetre tény, hogy a színtéren egymás mellett már-már nehézkesen megférő zenekarok újra feltették a szigetországot a nem létező műfaj nem létező térképére. A temzerekesztésre alkalmas mennyiségű fel-feltörekvő csapat közt viszont elég kevés az olyan, akiknél vagy az eredetiség, vagy a színvonal elér egy olyan szintet, ami már érdemessé teszi a hallgatásra a közegen kívül is. A már Budapestet is megjárt Polar. sem tartozott ebbe a társaságba, a tavalyi bemutatkozó EPjük, a This Polar Noise ugyan ígérgette, hogy majd lesz itt új és továbbgondolt Gallows, de végül inkább feltornászta valahová a „közepesen” és az „eléggé” közé a jellegtelenség-mérő mutatóját. Ennek megfelelően a május elején megjelenő Iron Lungstól megközelítőleg annyira volt várható egy fülből kivakarhatatlan slágergyűjtemény, mint Adam D-től bármi izgalmas ebben az évtizedben: kevéssé. Valahonnan mégis sikerült előhalászni a feltétlenül fogós zenei megoldásokat, olyannyira, hogy a nagyjából feltétlenül kínos szövegeket is sikerült velük elnyomni. Egyébként is Adam Woodford a zenekar Achilles-sarka, de ha a vékonyhangú ordibálását sikerül befogadni, már nem igazán lesz akadálya annak, hogy bele kelljen hegeszteni a lejátszóba az albumot. Nyers, sebes, a kliséket többnyire elkerülni képes, karakteres hangzású hardcore punk lemez az Iron Lungs, ami műfajt nem, színvonalbeli mércét viszont teremt a saját háza táján. És mivel egyelőre úgy néz ki, hogy Wade MacNeil jelenléte sok Gallows-rajongót rákényszerített arra, hogy újra kinyissák a szemeket a fiatal zenekarokra, többek közt (pl. Napoleon, Bastions) a Polar. számára is minden adott ahhoz, hogy nagy dobássá váljanak. (Gellért Mátyás)
NAPOLEONWhat We See EP
17:38 | szerzői | 2012.05.01.
■■■■■■■■■■
Amikor a színtér bizonyos szeniorjai belenéznek a csőbe, és a hardcore halálát emlegetik, nem arra céloznak, hogy ne lennének zenekarok (bár itthon ez a helyzet), hanem arra, hogy milyenek is a friss bandák. Egyre erősebb trendet lehet észrevenni a felfutóban lévő csapatokban: jelentősebb rajongótábort általában már csak olyan bandák érnek el, akik vagy nagyon jól nyúlnak vissza a ’90-es évekhez, vagy pedig beállnak a sorba, és screamo ihletésű, sokszor a Defeater által inspirált hardcore-t játszanak (persze azért a sötét hardcore töretlen népszerűségét és utánpótlását is észrevenni). A brit Napoleonról szerencsére egyik sem mondható el, ugyanakkor ők sem új utak építésével próbálják megszorongatni a Heart In Handet és a Heights-et a sziget népszerűségi versenyében (ami amúgy igen kemény, további versenyzők: Polar., Giants, Our Final Hour, Odessa, Landscapes, Departures, stb.). Az összkép nem nyeri meg olyan gyorsan a hallgatót, mint a Restore vagy a Great Reversals esetében, de legalább nem próbálják meg elhitetni velünk, hogy milyen hatalmas szenvedés folyik a lelkükben – a hipszter borító egy korrekt dallamos hardcore stílusgyakorlatot takar, melyben elsősorban a gitártémák törekednek arra, hogy valahogy bevésődjenek. Erre néhánynak meg is van minden esélye, de a What We See EP sajnos meglehetősen nagy léket kap attól, hogy alig van rajta emlékezetes dal, pedig kellemes pillanatoknak nincs híján a négydalos anyag. El kell dobni a bokanadrágokat, és meg kell próbálni kohézív dalokat írni – ez lehet a nagylemez kulcsa. (Jávorkúti)
