A földi mennyország – The Southern Oracle: Exodus Aesthetic

Hol az emberi tűrőképesség határa? Nyilván ezt a kérdést nem egyszerű megválaszolni, hisz mind fizikai, mind mentális tényezők sokaságától függ. De ha külön a világ vezetőinek politikai mozzanataira adott reakcióinkat vizsgáljuk meg, akkor hol van az a pont, ameddig elmehetnek velünk szemben? Hazudozás, lopás, csalás vagy fizikai konfrontáció kell saját magunkkal vagy egy szerettünkkel szemben, hogy végre felálljunk és tegyünk is valamit? Az egészen nyilvánvaló, hogy a budapesti The Southern Oracle-nek itt és most telt be a pohár, és a zenekar nem kíván többet ölbe tett kézzel hallgatni. 12 éves pályafutásuk során szinte tornádóként söpörtek végig a hazai színtéren, negyedik nagylemezük, az Exodus Aesthetic pedig az elmúlt több mint egy évtized haragját és elkeseredettségét köpi most a legkorruptabbak szemébe azzal a címszóval: “Elég volt!”

Nem lehet azt állítani, hogy zökkenőmentes évek vannak a fiúk mögött: átestek egy névváltáson, megküzdöttek több tagcserével, és még egy zenésztárs és barát elvesztése is sújtotta őket, de még így is a magyar underground egyik legaktívabb képviselői, és ezzel együtt egy igencsak széles zenei repertoárral is büszkélkedhetnek. A kezdetben deathcore-gyökerekből építkező, idővel a sludge és a doom minden oldalhajtását végigjáró, mára pedig egy bivalyerős metalos hardcore megszólalást felvevő brigádnak mindig is idomult a mondanivalója a zenei elemekhez. Ezért kicsit sem meglepő, hogy legújabb, elejétől a végéig politikai indíttatású albumuk is ebben a lüktető döngöldében akklimatizálódott. Hiszen ehhez a témához kétségkívül a metal és a hardcore ötvözetének puritán ereje adja a legnagyobb hangsúlyt.

Az Exodus Aestheticen nyolc számot kapunk, kb. 23 perces játékidővel, amiről egyből a The Boondocks (jó magyar fordításban A kertvárosi gettó) című animációs sorozat egyik ominózus jelenete ugrik be, ahol a két elfuserált kasszafúró bankrablási futamidejét egy Jóbarátok-epizód hosszához hasonlítják. Ez viszont ne tévesszen meg senkit, ez a nyolc tétel úgy megy át rajtunk, mint a hajnali hármas aluljárós patkányhúsos gyros, és pont ugyanannyi nyomot is hagy maga után. Ezt a folyamatot az énekes, Kókai Barnabás így festette le:

Az elmúlt időszak sajnos a legtöbb helyzetből a rosszat hozta ki, és ezért a vezető pozícióban lévő hatalmak a felelősek. Mi mint zenekar viszont azért vagyunk felelősek, hogy erre felhívjuk a figyelmet! Az agresszív zene jelentéssel bíró szövegekkel egy nagy lehetőség, amit mindig igyekeztünk kihasználni, de most már semmi más nem számít, addig feszítjük a húrt, amíg csak tudjuk!

Ez pedig így ebben a formában megkérdőjelezhetetlen kinyilatkoztatás. Az albumot nyitó – tavaly év végén már megszellőztetett – Prisoner páros lábbal rúg mellkason, az első pillanatban érezni, hogy a hangzásért felelős Ivánfi Dani – aki a Stubbornban is üti a bőröket – őrületes szörnyet szabadított a világra. Nem kenyerem dobálózni a “nyugati színvonalú” jelzővel, mert szerintem ez a legtöbb esetben valami vidéki furulyás kecskepásztor képét festi rólunk, de ezt a láncfűrész soundot még Will Putney is lejegyzetelhetné. A Peacekeepernél egyből feltűnt egy érdekes dolog: a szövegben mintha Belinda Carlisle nyolcvanas évekbeli pophimnusza, a Heaven Is a Place on Earth refrénjének sorai köszönnének vissza, de egyből legyintettem, hogy biztos csak agyamra ment a koca-synthwave diéta, mire a dal végén ténylegesen elhangzik az ominózus refrén torzított verziója. Hatalmas irónia, hatalmas ziccer, amit nem egész pályáról, hanem a szomszéd faluból hajított kosárra a csapat: csillagos ötös. A Deceiver igazi groove-gép, a Crowdpleaserben pedig egálba kerül egy majd’ tízéves kollaboráció: Halák Árpi, a Stubborn fáradhatatlan mikrofonzsonglőre száll be a kíméletlen acsarkodásba.

Ezután pedig el is érkezünk a lemez legnagyobb kakukktojásához: a Stringpuller egy hip hop-szám. Nem, nem egy rapper vendégeskedik rajta, mint az első I Killed Everyone, Will You Marry Me EP-n. Egy az egyben Barnit halljuk szövegelni egy elég masszív flow-val, ami egyszerre idézi az old school keleti parti hardcore hip hop-csapatok munkásságát és az olyan modern előadókat, mint a Dope D.O.D. Ez ugyanakkor mégse olyan hatalmas meglepetés, hiszen a hip hop szellemisége elég nagy hatással van a csapattagokra. A Stringpuller elsőre nem egy könnyen emészthető darab, viszont idővel rendkívül fülbemászóvá válik, többek közt a beatnek is köszönhetően, amit Zándoki András, a csapat korábbi dobosa készített, aki két éve hunyt el a rákkal folytatott küzdelemben. Egyszerre súlyos és mélyreható. A Hopecrusher és a Worldeater tovább gyalulják a hallójáratokat a maguk vehemens, már-már thrashbe hajló vágtáival, majd az utolsó tétel egyfajta outróként játssza bele a tudatunkba a legnagyobb álszentek legalávalóbb hazugságait egy meghiúsult telefonhívás metaforájába fojtva.

A The Southern Oracle maximális fordulatszámon mutat középső ujjat a világot romba döntő fejeseknek, az Exodus Aesthetic pedig egy kiváló korlenyomata a minket körülvevő állapotoknak. A fiúk ezzel a nyolc dallal bebizonyították, hogy egy vélemény lehet akár velős is, csak legyen súlya az üzenetnek. Itt pedig mázsás terheket kaptunk, amik legjobb esetben sem kellene, hogy visszatartsanak attól, hogy továbbra is meghunyászkodjunk. A TSO nem fél konfrontálódni, te pedig ne hidd el, amit a Közlöny állít: ez bizony KULTÚRA, így, nagybetűkkel! 9/10