A felszínen fényesebb a napsütés – Beartooth: The Surface

Mit tehet az ember, ha igazán mélyre, a béka feneke alá kerül mentálisan? Nagyjából kétféle kimenetel van: az egyik, hogy hagyja, hogy eluralkodjon rajta a sötétség, valamint az apátia, és esetenként még fel is gyorsítja a folyamatokat kellő mennyiségű kábítószerrel, hogy mielőbb pontot tegyen sanyarú sorsa végére. A másik eshetőség, hogy felülkerekedik mindezen, kimászik a gödörből, duplán bemutat a Kaszásnak és megtanulja értékelni az életet, a világot és legfőképp saját magát. Caleb Shomo, a Beartooth frontembere ez utóbbi mellett döntött, ez pedig a metalcore-zenekar eddigi legüdébb, legkönnyedebb és összességében minden korábbinál pozitívabb kiadványában manifesztálódott. Ami már csak azért is jelentős csavar, mert a banda 2012-es megalakulása óta a multiinstrumentalista énekes-szövegíró “szócsöve” volt, és négy lemezen keresztül prezentálta Shomo küzdelmét a depresszióval, a szorongással és az ezekből eredő önutálattal. A The Surface bár eredetileg nem is az lett volna, ami, egyszerre vált véggé és kezdetté, továbbá a zenekar mostantól megkerülhetetlen mérföldkövévé.

Caleb már korábbi zenekarában, a kultikus Attack Attack!-ben is masszívan vívódott a belső démonaival, és többször is kijelentette, hogy a Beartooth tulajdonképpen e köré épült, elég csak az abszolút negatív hangvételű címekre pillantani a banda katalógusában (Disgusting, Aggressive, Disease stb.). Mint egy folyamatábra, aminek végén a két évvel ezelőtti lemez, a Below csücsült egy koporsószegekkel tarkított trónon. A zenész elmondása szerint itt került a legmélyebbre:

a covid alatt íródott album karcos és mocskos volt, reflektálva a világ akkori állapotát, ami alapjaiban nyomta rá a bélyeget az énekes mentálhigiénéjére.

Persze az innen kilábalás folyamata sem egy csettintés alatt történt. Fél évvel az ominózus anyag megjelenése után Shomo felhagyott a piával, és rájött, hogy

ő nem akar tovább aggodalmaskodni, csak kiélvezni az élet minden pillanatát.

Elkezdett kialakítani egy egészségesebb testi-lelki-mentális közeget magának, ezek a hirtelen józansággal párba rakva pedig úgy hatottak az elméjére, mint kisgyerekre Halloweenkor a cukorsokk: hetek alatt kipörgött belőle 2-3 dal az akkor még cím – és bármi elképzelés – nélküli következő kiadványra. Ezek pedig egytől-egyig azt hirdetik, hogy szeresd magad és az életedet, mindegy, hogy jó vagy rossz dolgok történnek veled. Akkor most minek nevezzük a Beartooth-t? Kittypaw-nak? Ennél azért bonyolultabb a dolog.

A The Surface telis-tele van populárisabb hangvételű darabokkal, szövegekkel, de helyenként azért így is visszapillant a korábbi anyagokra,

mondván ha azok nem lennének, akkor ez a lemez nem is létezhetne: mit ér egy hullámvasút, aminek nincsenek lejtői, csak egyenesen captat a magasban? A sort a bombasztikus címadó nyitja, ami egy igazi felrázott energiaitalként funkcionál, és pillanatok alatt fel is pattintja Caleb csatakiáltása, miszerint ő “még nem halott”, elárasztva ezzel a bubis lelki fröccsel a hallgatót. Ja, hogy eddig üdítőről beszéltem? Számít ez egyáltalán? Ugye, hogy nem, pláne amikor felcsendül a Riptide kórusa és a seggeden eluralkodik egy csillapíthatatlan mozgolódási vágy, mert nehéz nem rázni rá. Az ilyen dalokban, mint ez és a Sunshine!, mutatkozik meg az “új” Beartooth erőssége, miszerint nem nagyon tudnék jelenleg olyan zenekart mondani a műfajban, ami nagyobb slágerekkel hasítaná fel a befásult hallójáratot (oké, talán még a brit turnétársaik).

Ha épp nem pattogunk gumilabda módjára a banda által gépágyúként sorozott hookokra, akkor időnként oda is harap a medve: a Doubt Me – a maga ambivalens üzenetével -, a What’s Killing You vagy a What Are You Waiting For még mindig azt sugallja (nem csak szövegeiben), hogy ez nem egy villámgyors folyamat, és van még hova fejlődni a teljes gyógyulás érdekében. Az irány viszont megvan, és ezen dalok is inkább a kezdeti nehézségekről való megemlékezésnek minősülnek, mintsem döntésképtelenségnek, hogy most akkor szomik legyünk és drasztikusak, vagy pozitívak és derültek. A lemez dalainak nem hivatalos harmadik kategóriája pedig az énekes számára legtöbbet jelentő darabok, mint pl. a Might Love Myself, ami lényegében ezt az egész átalakulást összefoglalja. Ennél a rendkívül poposra sikeredett tételnél fogalmazódott meg Calebben, hogy “húha, talán ez megosztja majd a rajongókat” a rózsaszín körítéssel, meg a bárányfelhőkkel, de ha ezt nem adja ki magából, akkor mi értelme az egész öntisztulásnak? Pláne, hogy ez nem valami olyan, amit szégyellni kéne – egy alapvetően hitét vesztett társadalomban. A dal szövegét tekintve egyébként olyan, mintha a szöges ellentéte lenne a 2014-es debütlemezt záró Sick and Disgustingnak.

Ha pedig már albumzáró darabok: a Beartooth karrierje során mindig is fontos volt, hogy ezek kiemelkedjenek a többi közül, kevésbé legyenek emészthetőek, és elgondolkoztassák a hallgatót. Azt hiszem, a The Surface-en ez is kimaxolásra került, ha azt vesszük figyelembe, hogy az I Was Alive-nak milyen repertoárral kellett szembeszállnia, és áttörnie egy mélysötét iszapból kinőtt, tüskés, indás növénytakarón. A dalt az énekes utolsó beszélgetése ihlette a nagyapjával, mielőtt elvitte a rák; miszerint a nem túl derűs vég előtt a papó teljes életet élt, keményen dolgozott, utazott, sebészként mások segítségére sietett, és kiélvezte földi létének minden pillanatát. Így nem annyira meglepő, hogy Caleb is hasonlót szeretne átélni és teljes beleéléssel zengi azokat a sorokat, amikről pár éve még nem hitte volna, hogy valaha is mackófog-anyagra kerülnek, miszerint:

Ha meghalok, tudni fogom, hogy nem csak éltem, hanem megéltem.

Ez pedig mint egy reveláció pecsételi meg a zenekar első fejezetét, aminek eredetileg a The Surface lett volna az utolsó epizódja (gondolom valami teljesen más, lehúzós címmel), és jogosan merül fel a kérdés, hogy hova tovább?

A válasz: előre! Legalábbis ezt mondja Caleb Shomo, aki nem tervezett egy ekkora pálfordulással, és a konstans kilátástalanságtól szinte már megnyomorodva eredetileg szögre akasztotta volna a mikit meg a fejkendőt. Ez a terv viszont kuka, a zenész nem is lehetne ennél jobban, maradni szeretne, alkotni, kiélvezni ezt az egészet. De vajon a rajongók is ugyanekkora örömüket lelik az anyagban? A neten korzózva úgy vettem észre, hogy erősen két szélsőség irányába oszlanak a vélemények: imádat és utálat. Személy szerint számomra a Beartooth még soha nem volt ennyire konzisztens egy üzenet mentén, és pusztán emberségből is kívánom a faszinak a legjobbakat – pláne, ha az ilyen durrancsok megszületéséhez vezet. Az ellentábortól meg csupán annyit kérdeznék, hogy nem baromi önző érzés visszakívánni valaki (lelki) tengődését, csak azért, hogy Te olyan zenét kaphass, amilyenre igényt tartasz?! Ezt itt hagyom feldolgozásra, addig meg benyomom még egyszer a Riptide-ot, mert hát hogy a jó életbe lehet valami ennyire gusztustalanul fogós? 8/10