A fekete éve – Imminence: The Black

A 2020-as évekre tagadhatatlanul is visszajöttek a popkultúrába az olyan stílusok, mint az emo, a goth vagy épp a nu metal, és az alternatív zsáner ezen felemelkedéséhez a TikToknak is vastagon köze van. A platformon az elmúlt pár esztendőben szélvész sebességgel törtek fel az olyan zenekarok, mint a Sleep Token, a Lorna Shore, a Bad Omens, a Spiritbox, a Motionless in White, és habár ebbe a társaságba még nem igazán betonozták be magukat, én megelőlegezem ezt a bizalmat a svéd Imminence-nek is.

A fiúk a kétezres évek legvége óta ontják magukból a skandináv területeken nem annyira elterjedt atmoszférikus, dallamos metalcore-t, hol kisebb, hol nagyobb sikerekkel, de mindezidáig nem nagyon tudtak kihajolni a nagyok árnyékából. Mégis kitartóan hittek a „Soha ne mondd, hogy soha!” mondásnak, és egy évtized, valamint négy lemez után behúzták a kéziféket és taktikát váltottak: eljöttek a főleg feltörekvő európai tehetségeket gondozó Arising Empire-től, és ötödik lemezüket teljes egészében saját maguk kovácsolták vagy két éven keresztül, az egyetlen külsős fél ezúttal is csak Henrik Udd producer volt, akivel a banda már nem először dolgozott együtt. Az vitathatatlan, hogy a masszívan bepromózott The Black a srácok eddigi legtartalmasabb, legkohezívebb, leginkább minőségi alkotása – de vajon elég lesz-e ez ahhoz, hogy levetkőzzék gátlásaikat és ők legyenek a baddiecore/tiktokcore legújabb felfedezettjei?

Mondtam már, hogy a fiúk mennyire alázatosak és szorgosak? Valószínűleg igen, de nem lehet elégszer megismételni: már eleve az tök impresszív, hogy egy 15 éves bandának több mint 30 videoklipje van fent a neten, és habár ezek nagy része mind ugyanarra a tematikára épül (zenekar zenél füstös, ködös, halovány kinti/benti terekben), a minőség már a kezdeti időszakban is magasan volt, azonban az idő előrehaladtával még inkább exponenciálisan nőtt. Ez pedig leginkább a zenekar énekeséhez köthető, aki ez esetben jogosan nevezhető a legfrontabb embernek is: ő Eddie Berg, aki már az Imminence indulásakor, mindössze 16 évesen megalkotta az egész banda lore-ját, ő írja a dalszövegeket, a mozgóképek nagy részéért is egyedül ő felel; ha kell, akkor hangmérnökösködik, illetve hegedűjét vállára pattintva egészen egyedi ízvilágot kölcsönöz a bandának. És bár Eddie-ék hangzására és misztikumára leginkább a skandináv mondakör volt hatással, mind a zenekart körülölelő sötét, mégis érzékeny légkör, mind a kristálytisztára polírozott hangzás, és a frontember ikonikus személye is óhatatlanul a tavalyi év szenzációját, a Sleep Tokent juttatja eszünkbe. Azonban míg Vesselék a legutóbbi anyagukkal jókora ugrást intéztek az alternatívabb, poposabb területekre, a svédek megrekedtek azon a szinten, ahol anno még az Architects és a Bring Me the Horizon is elevickélt pár lemez erejéig. Ez az a szitu,

amikor még köt a metalcore-kisujjeskü, de szíved szerint már ostromolnád azokat a szélesebb befogadó közegeket – és színpadokat.

Ennek ellenére a The Black még így is a banda legambíciózusabb mutatványa, ami a már említett nagyokéhoz hasonlóan egyszerre állja meg a helyét teljes kiadványként, illetve a dalok külön-külön is működőképesek – megfelelve az aktuális, szingliorientált trendeknek. Mindent figyelembe véve talán a srácok önmagukhoz képest megtett szintlépése a legfajsúlyosabb: a zeneszerzés minősége javult, a dalok dalszerűbbek, a szerkezetek megjegyezhetőbbek, a refrének fülbemászók és énekelhetők, és a technikának köszönhetően a teljes összhatás is atmoszférikusabb, mozisabb, emelve ezzel a produktum nívóját.

Mindazonáltal az összes pozitívuma ellenére a The Blacken semmi olyan nem történik, amit ne hallottunk volna már korábban többszáz hasonló kaliberű zenekartól elsütve. Hiába Eddie hegedűjátéka, ami minimális szimfonikus aláfestést kölcsönöz az alapvetően kiszámítható szegmenseknek, és általában pont akkor kúszik be, amikor „elvárt” volna,

az atmo-metalcore(?) összes eleme szemérmetlenül el van durrogtatva ebben a közel egy órában – vagyis tiszta ének, screamek, breakdownok, blastbeatek, a reverb pedál hülyére trancsírozása, és több tempóváltás, mint egy venezuelai szappanoperában.

És működőképes szinglik ide vagy oda (Come Hell or High Water, Desolation, Death By a Thousand Cuts), azért az 52 perc vége felé már különösen vontatottá válik az anyag, főleg az utolsó két instrumentális darabbal, amik szendvicsként fogják közre a címadó tételt. Ott szinte már üvölt az a hozzáállás, hogy

igazából kifogytunk az ötletekből, de a Sleep Token is egyórás lemezt csinált.

Az Imminence pont annyira férkőzött közel a Naphoz, hogy ne égesse meg magát, azonban ahhoz még nem elég terebélyesek, hogy eltakarják azt és sötétbe borítsák a bolygó adott szegmenseit. Hogy mi a francról hadoválok itt? Arról, hogy derekasan helytállnak a svédek, de ennél kicsit bátrabban kell kiállni amellett, amit minden jel alapján képviselni szeretnének. Viszont az, hogy mindezt ilyen mentalitással, ennyire „csináld magad” módon, ekkora beleéléssel és profizmussal hozták tető alá, nálam simán megér egy baromi erős 8/10-et, és ha így folytatják, és kijjebb evickélnének a süppedős fekete iszapból, akkor kezdhetnek félni a britek, mert új trónbitorlók érkeznek Észak felől!

Az új lemezt Budapesten is bemutatja a zenekar, a buli október 29-én lesz a Barba Negrában.