A Deathwish elhozta a fiatal Touché Amorét: Frameworks – Smother

Ha Ross Robinsonról el lehet mondani, hogy a nu metal legnagyobb zenekar-felfedezője, akkor ugyanolyan hitelt érdemlően kijelenthető az is, hogy a Deathwish pedig az a kiadó, amely pontosan tudja, hogy hogyan kell belenyúlni a kortárs hardcore-bandák között a tutiba. Jacob Bannonék valahogy mindig eltalálják, hogy a súlyra és az érzelemre helyező csapatok közül kit érdemes szerződtetni, mely formációk képviselnek értéket, és itt lehet gondolni már egy sokat hallott, de hatásos stílusgyakorlat űzésére vagy némi előremutatásra is a kortárs zenekarok között.

A Frameworks-ben pedig a magasztos felütés ellenére sincsen semmi kiemelkedően különleges, ellenben amit csinálnak, azt nagyon precízen és stílusosan csinálják. Már a kislemezek és a Loom dalain érezni lehetett, hogy egy nagy potenciállal rendelkező, a La Dispute, Touché Amoré és társaik által vezetett Wave hangzásvilágára pozicionált zenekarról van szó. Ugyan a Wave kissé lecsengett, több bandája is már erősen megváltozott, pl. a Pianos Become the Teeth elment emót játszani, a La Dispute-ból eltűnt a korai feszesség, és szinte már-már spoken wordben kántálnak csak, de ettől még bőven van helye ennek a megszólalásnak 2016-ban is, csak legyen hozzá olyan tehetséges a zenekar, ami meg is tudja idézni. Most pedig itt a Frameworks, akik fiatalos hangkeresésük után beérve megírtak egy olyan lemezt, amely annyira jó, hogy az ember azt hinné, hogy mintha Jeremy Bolmék készítették volna ezeket a dalokat. Szinte már-már elmehetnénk odáig is, hogy a Frameworks az új, fiatal Touché Amoré, de ne szaladjunk ennyire előre, nézzük meg, milyen lélekdaráló lett a Smother.

Már az első daltól, a „Fear of Missing Out”-tól kezdve érzékelhetjük a fiúk dalszerzősének fő tényezőit: szenvedélyes sodrás, érdekesen kimunkált dallamos gitárívek (amik sokszor punkos felhangúak), változatos dinamika, a ritmusszekció fontos szerepköre, Luke Pate széles dimenziókat bejáró hangja és persze a három közrejátszó műfaj, a dallamos hardcore, a poszt-hardcore és a screamo sziklaszilárd egyensúlya, amihez olykor poszt-rock közjáték és hangulatfokozás is társul (lásd pl. a címadó „Smother” vagy az albumot lezáró poszt-rock és screamo találkozás „The New Narcissistic American Dream”). Maga a tálalás és a kiállás is nagyon hasonló a Touché Amoréhoz (fő támpont pl. „Peculiar People” vagy a „Tinnitus”). Csak az egész meg van bolygatva olyan gitárdallamokkal, textúrákkal és zajokkal, amikkel egy TA-lemez során nem találkozhatsz, tehát egy valamit leszögezhetünk: a Frameworks mer rizikót vállalni, ami a kortárs hardcore-bandák között egy olyan előnyt tud jelenteni, hogy szimplán több leszel az unalomig játszott sablonoktól. Ennek az elgondolásnak a csúcspontja a simán rádióba való „Purge”, amelyben kibontakoznak azok az atmoszférateremtő tónusok és indie-s felhangok, amik olyan hangulatot kölcsönöznek, mintha álmodnál. Félreértés ne essék: az a lemez korántsem „lágy”, szimplán jól közelíti meg azt a területet, amit a Touché Amoré, csak atmoszferikusabban.

A „Purge” szerepeltetése mellett a másik dal, ami növeli az anyag sokszínűségét, az a „Marathon”, a zenekar grunge-os gitártémákkal szenveleg, tényleg egészen fura, de nagyon működő ötlet egy hardcore-lemezen. Másrészt a Smother egy újabb korong, amely mellett el kell felejteni a sok bandánál tapasztalt lélektelen disszonanciát, amivel el akarják érni az agresszív megszólalást. A Frameworks inkább az érzelmek felhasításával érzi ugyanezt el, igen, akár az albumot uraló középtempóval is, nagyon egyszerűen. A hangszerszekcióban minden kimért, a rigmusok, a hektikus panelek egymás után pakolása, még a harmónia is, lásd „Tangled”, amit utolsónak írtak meg a lemezre, talán a dobtémák variálása jelent kivételt, nagyon változatos és a szenvelgéssel együtt „rívó” témákat kapunk, a lemez súlyának egyik forrása. A Smother féktelenül lélekromboló kiadvány, aminek a fő hajtóereje Luke Pate orgánuma, a srác tényleg olyan széles spektrumban szólal meg, hogy ”öröm hallgatni” a szenvedélyes frusztrációját, a haragját, vagy éppen a dühét, stílusába pedig bőven emel át áthallásokat a Wave nagyobb zenekaraitól is, és az is nyilvánvaló, hogy felnéz Bolm karakterére.

Összességében egy nagyon hangulatos, végig a figyelmet fenntartó, rizikót bátran vállaló, a repetitív jelzőt érdekes műfaji kikacsintásokkal levetkőző, az elejétől a végéig egy nagyon egyenletes minőséget hozó album lett a Smother. A dalok között erős a kohézió, gyengébb pillanatokkal pedig alig-alig találkozni, talán még egy nagyon húzós nóta felférhetett volna rá, de őszintén így is nagyon elégedettek lehetünk. A dallamos hardcore/screamo/poszt-hardcore szentháromság tengelyén ez eddig talán 2016 legjobb lemeze, bátran ajánljuk mindenkinek. Deathwish pedig újra belenyúlt egy nagyon tehetséges zenekarba, más hírek szerint az ég kék, a fű pedig zöld. Folytassa, Frameworks! 8/10