2013. július 21.
Lassan már másfél éve, hogy megjelent nagysikerű tematikus death metal cikkünk, mely az akkori időszak legjavát kívánta összefoglalni a műfaj szerelmesei számára. Az igény meg volt a folytatásra és most az idő is eljött hozzá ezért kiválasztottunk nektek kilenc kiadványt, melyet érdemesnek tartottunk arra, hogy foglalkozzunk velük. Vagy azért mert a korábbi munkásságuk függvényében az új lemezük is kritikáért kiáltott vagy, mert egyszerűen csak egy olyan anyag született, amit nem szabad nem ismernetek. A kilenc nagylemezt a következő csapatok legutóbbi anyagaiból állítottuk össze a teljesség igénye nélkül: Omnium Gatherum, In Vain, Arsis, Immolation, Jungle Rot, Wormed, The Zenith Passage, Rings Of Saturn, Fallujah. Hozzátok melyik került a legközelebb? Hamarosan érkezik a folytatásunk.
IN VAIN – AENIGMADátum: 2013.03.08.
Kiadó: Indie Records
Hossz: 51:22
A 2003-ban alakult norvég In Vain harmadik nagylemeze, az Ænigma kiválóan összerakott progresszív (death) metalt rejt, méghozzá olyan bandák nyomdokain, mint az Opeth, a Green Carnation, az Enslaved, de szegről-végről a némileg dallamosabb, kortárs Be’lakort is említhetném. Muzsikájuk úttörőnek nem nevezhető ugyan, hiszen amit lehetett, azt már a nagynevű elődök eljátszottak 2005-tel bezárólag, ám ez nem jelenti azt, hogy hőseink nélkülöznének mindenfajta eredetiséget. A jó alapokra sajátos harmóniákat, üdítőnek ható megoldásokat pakolnak, ami egy határozottan erős album képében ölt testet harmadszorra is. Esetükben az északi melankólia is egy fontos összetevő, ami leginkább a dallamos gitárharmóniákban valamint a tiszta énekben érhető tetten, ami miatt a szintén norvég Borknagar nordikus világa is felrémlik (Image of Time). Mellettük szól az is, hogy rendkívül változatos hörgés hallható a korongon, ami a Solefald soraiból ismerős vendégénekeseknek is köszönhető. Kiemelendő, hogy a folkosabb megoldásoktól sem riadnak vissza (Hymne Til Havet), de ha kell a legsúlyosabb opethes death/doom riffelésbe váltanak (Time of Yore). A lemez egészére a kimért, őrlő riffelés jellemző, nem annyira a tempón van a hangsúly. A szerzemények rétegzettek, mégsem nehezen befogadhatóak, bár kétségtelenül kell néhány odafigyelős hallgatás, mire megmutatkoznak igazi pompájukban. Hasonlóan a szintén tárgyalt Omnium Gatherumhoz, az In Vain is szűkebb réteget fog csak elkapni, viszont a finnekhez képest ők hosszútávon több izgalmat kínálnak ezúttal, emiatt egy fél ponttal magasabb pontszámot mindenképp megérdemelnek, a további nagylelkűségtől pedig egyedül a műfaj alaplemezeinek ismerete tart vissza. 7.5/10 (Falvay Gergely)
Dátum: 2013.02.25.
Kiadó: Lifeforce Records
Hossz: 57:05
A finn undergroundban szép számmal akadnak olyan dallamos death metal zenekarok, akik jellegzetes, északi melódiákkal gazdagítják zenéjüket. Ennek a vonalnak a képviselője az 1996-ban alakult Omnium Gatherum is, akik pályatársaikhoz (Before the Dawn, Insomnium, Kalmah, Norther, Eternal Tears of Sorrow vagy a Mors principium est) hasonlóan csak egy szűkebb körben lettek ismertek, vagyis a svéd alapcsapatok által elért sikerek még váratnak magukra. Hazájukban egyébként egészen közkedvelt a banda, a két évvel ezelőtti New World Shadows minden összetettsége ellenére egész magasra kúszott fel az eladási listákon. Elődjéhez mérten nem történt lényeges változás az Omnium Gatherum arculatában, ezúttal is hangulatos, belemerülős melo-death a játék neve, ahol a robosztus riffek közé billentyűs témák is bekúsznak, sőt helyenként egészen dallamosra veszik a figurát (például Who Could Say), ami kifejezetten jól áll nekik. A korábban felsorolt nevek közül az Insomnium munkásságához lehetne leginkább hasonlítani ezt a korongot, de Dark Tranquillity is jó kiindulási alap lehet. Általánosságban középtempó dominál az 57 perc játékidő alatt, de azért néhány gyorsabb pillanat is akad, mint az bevezetőt követő New Dynamic vagy a Damage Done hangulatú The Sonic Sign. A hiába hagyták későre az album slágerét (The Unknowing), kissé így is megfárad a végére a produkció, a 10 perces zárótétel például már nem tartogat túl sok izgalmat. Ebben az is szerepet játszik, hogy Jukka Pelkonen hörgése meglehetősen egy síkon mozog, leginkább az Amon Amarth morcos vikingjére, Johan Heggre hajaz. Mindent egybevetve egy minőségi dallamos death anyag a Beyond, ami zömében korrekt és egy-két egészen kiváló pillanatával, jó megszólalásával, finoman adagolt hangulati elemeivel a műfaj rajongóit egészen biztosan képes lekötni, a világot azonban nem váltja meg. 7/10 (Falvay Gergely)
Dátum: 2013.02.05.
Kiadó: Unique Leader Records
Hossz: 41:14
A Rings of Saturn népszerűsége az utóbbi időben hihetetlen méreteket öltött, egy ilyesfajta csapathoz mérten meglehetősen magas a facebookos kedvelések és a zenekar logójával ellátott fehérneműben pózoló – szerencsére csak – női rajongók száma, de természetesen a lajhárokról és a hozzájuk kapcsolódó fárasztó szóvicceikről sem feledkezhetünk el. Az ezekhez hasonló, közvetlen hozzáállásuknak köszönhetően idén sikeresen beszavaztatták magukat a The Summer Slaughter Tour koncertsorozatra is, valamint új, laboratóriumban kikísérletezett nagylemezük sokak kedvencévé lépett elő – na meg külön fogalommá vált a stúdiómunkát illetően. Persze minden rajongóra jut legalább egy olyan ember is, akik legszívesebben a csapat tagjait lézerágyúznák le egy idegen űrhajó segítségével, ugyanis a zene középpontjában két dolog áll: űrlények és tömény brutalitás. Mindent e két tényezőnek rendeltek alá, és utóbbi hatványozottan jelen van: breakdown, blast, breakdown, követhetetlen tapping, breakdown, még több blast, még több breakdown, szünet, majd mindezek egyszerre. Remek ellenpéldát szolgáltat azonban a korong a záró, ’Utopia’ című tétellel, ugyanis itt egy sokkal inkább dallamközpontú oldalukról mutatkoznak be a zenekar tagjai. A többnyire egyszerű alapokból azért sikerült viszonylag bonyolult témákat összerakniuk, főként az iszonyatos sebességnek köszönhetően, de aki irtózik az ilyen „primitív” hozzávalókból építkező zenéktől, valószínűleg nem a Rings Of Saturn hatására fogja megváltoztatni eddigi nézeteit. Azonban, ha elkapja az embert ez az egész – és nem utolsó sorban az atmoszféra is közel áll a szívéhez –, akkor rengeteg hallgatni és kibogoznivalót biztosít a Dingir 10 szerzeménye. Éppen ez a kettős élű brutális megszólalás, valamint a hangulat az, ami kellő esetben pozitívummá lép elő. Az atmoszférát leginkább régi, a földönkívüli témát boncolgató filmek zenéinek újragondolásával támogatják, leginkább a szólókba, dallamos részekbe bújtatva – a ’Hyperforms’ kezdése például remek lehetőséget biztosít arra, hogy megtudjuk nekünk szól-e ez a fajta zene, vagy sem. Egyébként az egész lemez olyan mértékben egybe van hegesztve, hogy ezt ilyen formában szinte lehetetlen élőben is megszólaltatni, de persze nagyobb csodákat is láttunk már az évek során. Az egyetlen negatívum a hangzás terén a programozott dob lehet, sajnos azok a harminckettedek elég kuka-kaliberrel szólalnak meg a pergőn. A többi hangszer viszont mesterien be van lőve, tovább erősítve a lélekpárologtató hangulatú riffeket. Ha a fentieket egyszerűen össze akarjuk foglalni, elmondható, hogy a Rings Of Saturn igazán azokhoz próbál szólni, akik a Föld elleni idegen invázió során az első adódó alkalommal elárulnák az emberiséget – és úgy tűnik, sokan vagyunk így. 7/10 (Földesi Balázs)
Dátum: 2013.01.29.
Kiadó: szerzői kiadás
Hossz: 20:19
A The Zenith Passage két fiatal zenész, Justin McKinney és Greg Hampton hétvégi projektjeként indult, a nappali és a garázs között valahol félúton: legnagyobb kedvenceik hatására a technikás death metal meglehetősen bonyolult és kifürkészhetetlen világába ugrottak fejest egy hirtelen, de jól kivitelezett mozdulattal. Az a tény pedig, hogy néhány hete leigazolta őket az Unique Leader Records, arra enged következtetni, szorult némi tehetség az azóta további tagokkal kiegészült csapatba. Az előbbi pár mondatban fellelhető pozitív felhang – na meg valószínűleg a friss szerződés – kétségkívül a zenekar bemutatkozó kislemeze által kiváltott érzelmek eredménye. A mondhatni ismeretlen kaliforniai csapat jött, és olyan alkotást tett le az asztalra idén januárban, ami egyszerűen váratlanul érte a gyanútlan hallgatót; ha csak nem szokása odaelőlegezni a bizalmát minden egyes friss zenekarnak. A Cosmic Dissonance témáját tekintve a sötét űrbe kalauzol el bennünket, azon belül is főként a különféle idegen létformák játsszák a főszerepet. Úgy tűnik manapság rendkívül népszerűvé és emiatt elcsépelté vált ez a körítés, de az EP már a nyitó tétellel képes olyan atmoszférát varázsolni a szobánk falai közé, amilyenre igen ritkán van példa. A jól eltalált riffek, a sejtelmes dallamok, a dalszövegek mind egymást kiegészítve erősítik a hangulatot, ami talán épp a kislemez közepén éri a csúcspontot, az X-aktákból kölcsönzött párbeszédnek köszönhetően. A mesteri atmoszféra valódi egésszé olvasztja össze az öt tételt, amelyek egyébként rendkívül átgondolt és precízen megtervezett mederben folynak. Néhol azért akad néhány kisebb bukfenc, de temérdek kárpótlással szolgál cserébe a korong. Az egyetlen komolyabb gyengepont a helyenként előforduló kissé erőtlen hangzás lehet, de ez még bőven a megbocsátható kategória – ráadásul vannak olyan pillanatok, amelyek kifejezetten súlyosan szólalnak meg. A The Zenith Passage alkotását talán a Fallujah és a The Faceless – Planetary Duality – szerelemgyermekeként lehetne a legkönnyebben jellemezni, és nem is tévedünk nagyot, ha így teszünk. Összetett ritmusok és technikás megoldások dominálnak, a tempó természetesen szinte végig az egekben, helyenként pedig rövidebb szólók is helyet kaptak. A remek ötleteknek köszönhetően a húsz perc alatti játékidőn egy szempillantás alatt túlesik az ember, és egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy egymás után többször végigpörögjön az anyag. A fentiek alapján mindenképp érdemes benevezni a csapat kislemezére, aztán már csak azt az időszakot kell átvészelni, amíg elkészül a teljes értékű bemutatkozás. Az itt szereplő öt szerzemény alapján ugyanis érdemes lehet elkezdeni centit vágni, mert bizony ebből valami egészen zseniális eredmény is kisülhet. 8/10 (Földesi Balázs)
Dátum: 2013.02.05.
Kiadó: Unique Leader Records
Hossz: 18:13
2011 egyik, ha nem a legerősebb technikás death metal lemezét a Fallujah csapata (képünkön) szolgáltatta az effajta, első körben meglehetősen nehezen befogadható stílusra vevő közönségnek: az összetett és a végletekig átgondolt megoldások mellett szerethető atmoszférát is sikerült előállítaniuk, a gyilkos hangzás pedig a mai napig megállja a helyét. Ehhez hasonló zseniális kezdésről valószínűleg sok hasonló csapat álmodozik ébren töltött, szabad percei során, épp emiatt óriási elvárások övezték a folytatást, mióta hírt adtak annak munkálatairól. Az első, és valójában talán az egyetlen igazi pofon az anyag terjedelme lehet: összesen három tétel került fel a kislemezre, melyek egyike valójában csak egy ambient jegyekkel operáló átvezető. Ez ugyan remek hangulatteremtő eszközként funkcionál, még az összképbe is teljesen beleillik, de a későbbi hallgathatóság szempontjából már nem szerepel olyan jól. Szerencsére ennél jobban nem érdemes elcsüggedni, ugyanis a két „valódi” szerzemény mindenért kárpótolja az embert. Azon már valószínűleg mindenkinek sikerült fennakadni, hogy mégis hogyan kerülhet egy ötperces, monoton, sejtelmes hangokkal riogató átvezető tétel egy Fallujah anyagra? Történetesen úgy, hogy sok más, szintén a technikás közegben mozgó csapathoz hasonlóan, ők is ráléptek a progresszív elemek zenéjükbe emelésének rögös útjára. Mielőtt egy újabb Autotheism féle, száznyolcvan fokos fordulatra készülnénk, érdemes egy esélyt adni a dolognak, ugyanis a Fallujah gárdája mindezt úgy játszotta meg, hogy mindent sikerült megtartaniuk, ami miatt szerethető és maradandó volt a korábbi tételsor. Nem elhagytak elemeket, hanem hozzácsaptak még néhány új megoldást az eddigiekhez, az eredmény pedig magáért beszél: a két szerzemény rendkívül hangulatos, komplex szerkezetekkel felvértezve, mégis valamivel könnyedebb formában. Az instrumentális megoldások sokkal dominánsabbá váltak, kissé háttérbe szorítva az egyébként továbbra is brutális vokálért felelős Alexet. Talán úgy lehetne leginkább elképzelni a végeredményt, mintha a bemutatkozáson szereplő, instrumentális ’The Flame Surreal’ énektémákat kapott volna. A hangzás terén nem történt túl sok változás, ez alkalommal is, az elődhöz hasonlóan, lehengerli az embert. Összességében tehát remekül vették az akadályokat, a váltás szinte tökéletesre sikerült – persze még így is akadnak majd fanyalgók, de ez egy elkerülhetetlen dolog ilyen esetben. A folytatás ezek után még érdekesebb irányokat is vehet, szóval újabb nagylemezt kérünk, de hamar! 8.5/10 (Földesi Balázs)
Dátum: 2013.05.10.
Kiadó: Nuclear Blast Records
Hossz: 40:48
Ha létezik még olyan jenki death metal zenekar, akik kapcsán egyszerre használhatjuk a minőségi és a hagyományos jelzőket, akkor bizony a New York-központú Immolation neve első helyen és habozás nélkül merülhet fel. Huszonöt éve vannak jelen a porondon, amely időszak nyolc nagylemezt és két EP-t is eredményezett, ha nem számítjuk legújabb és egyben egyik leginkább teljes és egységében működő modernkori nagylemezüket. Noha nagy minőségbeli változást vagy bármiféle alkotói válságot sosem élt meg a zenekar, de az utóbbi évek produktumai közül talán a Kingdom of Conspiracy magas minősége és a körülötte kialakított mikrorajongás lehet az, ami az eddigiekénél eggyel magasabb szintre emelheti a zenekar nevét. A Nuclear Blast igyekszik minél jobban a köztudatba tolni Ross Dolan csapatának a nevét és antennáim szerint ez sikerült is (tény mondjuk, hogy a legerősebb lemezek a Metal Blade és Roadrunner-érákban születtek). No mindezért persze egyáltalán nem a kiadó jelölhető meg elsőként, hiszen a csapat egy olyan hagyományőrző, de mégis kellően modern köntösben fogant és érlelt anyaggal rukkolt elő, ami joggal tehető oda a klasszikus kiadványok mellé. A Kingdom of Conspiracy egy konceptlemez, amely George Orwell klasszikus regényének, az 1984-nek már sokakat megihlető mítoszát járja körül kiemelve annak politikai aspektusait és reflektálva korunk értékmentes és a pusztulásba menetelő árnyékkormányok által irányított világára, azaz a regény valósággá válására. A kiválóan megdörrenő, de mégis retrospektív hangzásért az a Paul Orofino felelt, aki legutoljára az 1999-es Failures of Gods lemez felett bábáskodott. Mindez a hangvétel és az album mögött álló konstrukció így talán az Unholy Cult óta a legerősebb Immolation lemezt eredményezte, mely negyven percével kiváló hallgatnivaló lehet a műfaj szerelmeseinek. 8/10 (Buzás Krisztián)
ARSIS – UNWELCOME
Dátum: 2013.04.30.
Kiadó: Nuclear Blast Records
Hossz: 56:59
Az Arsis hosszú utat járt be, mire eljutott legújabb és a sorban egyébként ötödik nagylemezéig, amely idő alatt nem egyszer cserélte le vagy tépázta tovább korábbi hallgatóságát, de talán így is gond nélkül jelenthetjük ki: a csapat fénykora a bemutatkozó nagylemez időszakával egyenlő. A 2004-ben megjelent A Celebration of Gulit a dallamos death metal technikásabb végét igyekezte megragadni, ami olyannyira jól sikerült, hogy egyből közönségkedvenc koronggá is vált, így a folytatás számára a léc kifejezetten magasan volt. Mondanom sem kell, hogy az érkező sorlemez (nem számítva az A Diamond for Disease EP-t) már le is verte azt, de műfaj tekintetében nem volt nagyfokú váltás, hasonlóan a 2008-as We Are the Nightmare-hez. Helyette viszont stagnálás (értsd lassú hanyatlás) állt be, amit a tömérdek zenészt elfogyasztó James Malone nagy főnők egy laza és utólag meggondolatlan mozdulattal kívánt megreformálni. A glam metalos bénázás és a fáradt riffek azonban az év egyik legnagyobb csalódását okozták, így a csapatot a rajongók nagy része joggal írta le. Az Unwelcome azonban változtatni kíván ezen vissza a gyökerekhez hozzáállásával és úgy látszik ezáltal három év után a zsákutcából is sikerült visszatalálniuk a helyes útra, amit már a lemezt felvezető Lepers Caress EP is predesztinált. Kissé túlzásba estek a promóció és a külsőségek ’úgy csinálok mintha nem érdekelnének a trendek’ megoldásaival, de zeneileg sikerült visszakanyarodni a debüt hangulatához, és minőségéhez, noha továbbra sem lehet majd ezt azzal egy lapon említeni. Egészét tekintve könnyen széteshet a lemez, amit csak az erősebb tételek (Unwelcome, Carve My Criss, Sunglasses at Night feldolgozás, No One Lies, Scornstar), képesek újra a helyes mederbe terelni, arról nem is beszélve, hogy még ez a harminchat perc is hosszúnak tűnik, holott ideális esetben ez lenne az optimális menetidő. Akik visszavárták a csapat régi vonalas énjét azok most lemezükre találtak, de a remény lángja bennem már most a következő anyag iránt ég. Ha ezen az úton menetelnek tovább, akkor ez a remény pedig könnyen valósággá csúszhat át. Summa summarum, az Arsis újra magára talált és jól áll neki, így az új album a régi rajongók figyelmébe ajánlva kifejezetten üdítő lehet a nyári melegben a mozgólépcsőn ahhoz, hogy reggel munkába menet gyűlölettel nézzünk embertársainkra. 6.5/10 (Buzás Krisztián)
WORMED – EXODROMOSDátum: 2013.03.26.
Kiadó: Willowtip Records
Hossz: 33:14
A spanyol extrém zenék közül főleg a crust és a goregrind az, ami nagy számban termeli az együtteseket, viszont a death metal undergroundjában két olyan zenekaruk is van (gyakorlatilag csak egy, mert a kettő között nagy az átfedés), amelyek sokkal nagyobb figyelmet érdemelnének. Az egyik a Human Mincer, a másik jelen cikk tárgya, a Wormed. Az a szerencsés helyzet azonban, hogy a két együttes tök ugyanolyan zenét játszik, szóval az itt leírtak a HM-re is igazak. A játék neve technikás death metal, annak is egy igen elborult formája, valahol a None So Vile utáni Cryptopsy vénájában, de annál sokkal elvontabb. Az elvontsághoz sokat tesz hozzá Phlegeton énekes röfögése (valószínűleg innen vette az ötletet Big Chocolate a Disfiguring the Goddesshez), illetve a mélyfilozofikus témájú, ám néhol hibás szövegek, illetve a már-már Ion Dissonance/TDEP szintet elérő matekos témázgatások. Ezek mind-mind teljesen egyedivé varázsolják az ötösfogat dalait, és bizony jó pár emlékezetes momentum akad a lemezen. Talán a műfajban elsőként próbálják lenyúlni az Ulcerate-től az elszállósabb darálásokat (erre a záró Xenoverse Dischargerben van példa, ami amúgy eléggé brutális a darab), de ami még durvább, hogy sikerült áthozni az Origintől a rájuk jellemző űrhorror-hangulatot. Ez azért eléggé para, és még a Rings of Saturnnek sem sikerült (bár ők nem annyira komolyan vehetőek – szerencsére nem a zene minősége miatt), azzal a különbséggel, hogy nekik még annál is sokkal borultabb szövegeik vannak (amúgy Phlegeton nagy mestere ennek, a Human Mincerben is teljesen más szemszögből közelíti meg a trancsírozós témákat), így az anyag kapcsán főleg fizikás MsC hallgatók vannak előnyben, illetve azok, akik tudni szeretnék, mi a fészkes fene az a nonlokalitási trilemma, vagy a xenoverzumrobbantó. Elég betegnek hangzik, és bizony az is, de totálisan megérte rá tíz évet várni a rajongóknak (ennyi telt el ugyanis az első lemez óta, és azóta csak egy split meg egy single jött ki tőlük). Yeah, Mr. White! Yeah, science! 8/10 (Kolláth Benjámin)
JUNGLE ROT – TERROR REGIMEDátum: 2013. 03. 19.
Kiadó: Victory Records
Hossz: 34:33
Fentebb esett szó az Immolationről, mint az amerikai death metal régi motorosairól, és habár ez a jelző kevésbé aggatható rá a Jungle Rotra (ők ugyanis „mindössze” majdnem 20 éve vannak köztünk), de azért a beavatottak számára ismerősen csenghet a nevük, ám főleg úgy, mint azok, akik folyamatosan az élvonal, és egy kicsit a második hullám (Monstrosity, Immolation, Malevolent Creation) mögött kullogtak. Ha az eddigi albumaikat tekintjük sorra, akkor valahol megérdemelt ez a szerep, mert bár akadtak jobban sikerült lemezeik (a debüt Slaughter the Weak mindenképpen a legerősebb közülük), de annál többet eddig nem tudtak elérni, hogy a nevük mindig ott lebegjen az emberek szeme előtt Dave Matrise brigádjának. Fő hatásként a Bolt Throwert kell megemlíteni, nekik is a korai időszakukat (In Battle There Is No Law), a Jungle Rotnál is ezt a nem annyira tempós death metalt halljuk szinte komolyabb begyorsulások nélkül (ezt azért eléggé relatívan kell értelmezni), illetve az sem lehet véletlen, hogy ezen az anyagon egy D.R.I. feldolgozás (I Don’t Need Society) is helyet kapott, a thrashes felhang is megtalálható a négyes (vagyis már hármas, Jesse Beahler dobos átpattant a Rings Of Saturnbe) zenéjében. Ezek után illene rátérni a jelenlegi lemezre: továbbra sem változott az irány, és továbbra sem változott a hullámvasút-jelleg. Bár ez a hullámvasút inkább sima vasútra hasonlít már inkább: bár a Dave Matrise által vezetett osztag továbbra is képes gyilkos dalokat írni (Voice Your Disgust), de új elemeket nem hajlandóak behozni a zene színesítésére, hogy ez szándékos, vagy szimplán csak nem tudnak, az mindegy (de az első a valószínűbb), mert egyszerűen képtelenek olyan hátborzongató atmoszférát teremteni, mint a már említett Bolt Thrower. Az meg megint más kérdés, hogy hosszú távon úgy is unalomba fulladna a lemez, mert egész egyszerűen nem erős. Ezért pedig a Terror Regime egy jóindulatú hatosnál egy tizeddel sem kap többet. 6/10 (Kolláth Benjámin)
