A Day To Remember – Homesick

A floridai A Day To Remember a 4 évvel ezelőtti debütlemezén lefektetett alapszabályokon vajmi keveset változtatott az idők során. A recept bevált és jól alkalmazható. Végy egy hardcore/punk nótát, szórd meg egy nagy adag breakdown-nal (nem kell spórolni vele), valamint keverd össze fogós énekdallamokkal (nem baj ha áthajlik popba). A 2007-es folytatásban (For Those Who Have Heart) tovább tökéletesítették a képletet. Nekem a debüt anyag is (a többek által leszólt hangzásával együtt) ugyanolyan favorit mint a Heart, az utóbbi talán valamivel közelebb áll a szívemhez. Megunhatatlan, himnikus, mindig táncraperdítő lemezek.
Aztán a tavalyi év az újrakiadások jegyében telt. A FTWHH újrája nekem azért volt szimpatikus, mert az eredeti kiadás nem volt meg, így nem sajnáltam beruházni rá, viszont az Old Record már kevésbé tudott lázba hozni. Főleg így egy éven belül. De biztos volt, aki annak is örült.

Aztán eljött az idő egy „igazi” sorlemeznek. Én nem igazán féltettem a srácokat, csak annyit vártam, hogy továbbra is hozzák a minőségi dalokat, amiket a bevált recept változtatása nélkül is simán véghez lehet vinni, természetesen magában hordozva az önismétlés, elunalmasodás halálos árnyékát. Az elsőként kikerült demo nóta, a Wax Larry viszont elég biztatóan hatott. A megjelenésig netredobott 3 epizódból (ami időközben két újabbal bővült) álló nem túl komoly Stúdióvideók sorozata (egy, kettő, három, négy, öt) engem nem ejtett különösebben rabul, habár kétségkívül volt egy pár vicces momentum, nekem kissé erőltetettnek tűnt pár helyen. De hülyeség ide vagy oda, a lényeg az, hogy milyen a ZENE MAGA!

A cd borítója engem már első ránézésre rabul ejtett. Tetszik, hogy a Front kép semmiféle írást nem tartalmaz, csupán egy adag Giger feeling-gel megáldott képet, ami egy 25 éves london-i srác, Dan Mumford munkáját dícséri (TDWP reissue, Gallows borítók, TBDM pólótervek, stb.). Valamint ötletesnek találtam azt is, hogy a korong alatt található a köszönet rovat. Nem ezen múlik persze, de én felfigyelek az ilyen kis finomságokra is. :)

Na de akkor nézzük a nótákat! A The Downfall Of Us All egy tökéletes kezdés, benne minden, amiről az ADTR elhíresült, amiért szeretjük őket. Kőkemény döngölés, fogós énekdallam, hatalmas csordavokál. Nem véletlenül az első videóklippet is ehhez forgatták le a srácok. De még mielőtt elfelejteném, egy nagy plusz pacsi jár a jópofa intróért, aminek a keretein belül (gondolom a zenekar tagjai) a kezdő gitártémát hangutánozzák le. Ezt mindenképpen el kell játszani koncerteken is, természetesen a közönséggel a főszerepben!

Update: Jelentem a móka koncerten eljátszva, a klip pedig már el is készült:

A Day to Remember – New Music – More Music Videos

A folytatásban a My Life For Hire a már megkezdett minőségben teljesít, hogy aztán a már fentebb említett I'm made of Wax, Larry, What are you made of? a The Devil Wears Prada énekesével (Mark Hranica) megspékelve okozza az első kisebb csalódást. Én előzetesen elképzeltem egy gigantikus, torokgyilkos, nyáltól fröcsögő kaotikus acsarkodást, de azt kell hogy mondjam, sajnos ez a magas labda nem lett lecsapva. Persze, félreértés ne essék, nem rossz nóta ez, csak éppen sokkal többet is kihozhattak volna belőle.

A tiszta vokálok érezhetően tovább erősödtek az előző anyagokhoz képest, én csak azt remélem, hogy ez élőben is meg fog mutatkozni, mert eddig az a tapasztalatom, hogy itt-ott csúnyán leegyszerűsíti a dallamokat Jeremy, amikor azokat élőben kell prezentálnia. Ha már itt tartunk, meg is jegyezném annak a közhelynek a tökéletes formába öntését, miszerint a lágy részek még kifinomultabbak, a durva témák pedig állkapcsokat összeszorítóan fogvicsorgató módon még brutálisabb állatok lettek!

Számomra a lemez abszolút csúcspontja a Mr. Highway's Thinking About The End. Már első hallásra nagy kedvenc lett, minden idők legbrutálisabb ADTR nótája! A falbontáshoz pedig még egy fantasztikus refrén is társul, csak hogy teljesen körbeérjen a vigyor a fejemen. Ha nem fogják koncerten játszani akkor nagyon mírges leszek!!!

Sajnos nem sikerült most annyira ütős, megkapó szövegeket írni a nótákhoz, amik azért még így sem rosszak persze és továbbra is beleilleszkednek a már kialakított image-be. Csak ezúttal talán minden eddiginél több klisét lehet találni, például a Have Faith in Me soraiban. „You should know things aren't always what they seem.”

A Vincent Bennett (The Acacia Strain) közreműködésével előadott Welcome To The Family ismét az egyik legerősebbek közé tartozik, szövegileg pedig a Heartless-hez közeli téma. Jó kis paraszt dal. Szintén klipesélyes, bár ugyanezt még el lehet mondani egy párról…

A Homesick címadóhoz méltóan teljesít. Gyilkos pogóért kiáltó hc/punk himnuszként indul, hogy aztán a refrének idejére egy kicsit visszább vegyenek a lendületből, epikus tétellé kiteljesedvén ezáltal. A Holdin' it Down For The Underground refrénjét pedig akarva akaratlanul is dúdolgatom magamban, amikor épp nem hallgatom.
Aztán a továbbiakban sem lehet panasz a színvonalra, habár egyértelműen felbukkan több már ismert motívum, megoldás, énekdallam, ami azért összességében bocsánatos bűn. Hiszen aki egy ADTR számot meghallgat, nyilván nem vár egyebet, mint amit kap. Persze azért lehet itt variálni a dolgokkal, amiket szerencsére sikerült is bevetni, elkerülendő a totális önismétlést. Ezzel csak a már Malibu által is emlegetett külföldi kritikusok bírálataira próbáltam célozni. Mert természetesen olyan úgyse lesz sose, hogy minden, mindenkinek úgy tetszik, ahogy van.

Az érdekességek szekciót gyarapítja például az albumot záró If It Means A Lot To You. Habár többnyire a halálom az akusztikus szám a lemez végén, de ez esetben a banda mentségére szóljon, hogy ők még nem operáltak ilyesmivel korábban, valamint nem is teljesen akusztikus a szám és a női vokál (Siera Kusterbeck személyében – Versa Emerge zkr.) is kellemesen hat az elsőre kissé szemöldököt felhúzó lálálázás mellett.

A lemez producere Chad Gilbert (New Found Glory) volt, a keverést pedig a Killswitch géniusz Adam D végezte. Panasz nem érheti munkásságukat, ez az eddigi legdurvábban megdörrenő ADTR anyag. Jobban szeretek olyan lemezről írni egyébként, ami már régebben megjelent, hiszen a kezdeti benyomás amellett, hogy rendkívül fontos, sokszor becsapós is lehet. Hiszen az igazán jó lemez csak tovább érik az idővel, de ha mondjuk a por lepi be már 1-2 hét után, akkor bukta van. Az eddigi anyagoknak még kihűlni sem volt idejük, valamint jelen esetben is egyre jobban kezd beérni a korong. Az év végi top10-ből nem hinném, hogy ki lehetne majd szorítani.

Tisztességes, minőségi, partiképes lemez, aminél lejjebb reméljük a jövőben sem adják a srácok.

Azért azt meg kell hagyni, hogy ez az album is rendelkezik azzal a mágikus energiával, ami újból és újból a start gomb megnyomására "kényszerít". Ez pedig ebben az irgalmatlan zenei dömpingben nagy szó manapság, mármint az, hogy van 12 dal, ami képes napokra, hetekre (urambocsá hónapokra) beragadni a lejátszóba. Kívánom, hogy az idei évben különösen nagy érdeklődéssel várt lemezek egyike se legyen ennél rosszabb (mármint persze kategóriáján belül), és akkor ez egy zsír esztendő lesz!

9/10