A black metal és Phil Anselmo találkozása – Scour-kislemezkritika

Phil Anselmo egy igazi jelenség. Az utolsó valódi, rátermett frontemberek egyike, akik valóban letettek már valamit az asztalra, és az is köztudott tény, hogy az évek alatt ő is bebizonyította, nem épp a legegyszerűbb eset. A Panterában nyújtott teljesítményébe a mai napig nem lehet belekötni, a különböző idióta cselekedeteibe már annál inkább, de akárhogy is legyen: a zene az zene, a személyes nézőpontok ütközését félretéve pedig Phil személyében egy rendkívül sokszínű személyiséget tudhatunk magunk között, akinek ismét sikerült meglepnie minket. Hogy ennyi év után ez mégis hogy sikerült? Úgy, hogy nem minden nap hallhatja az ember, ahogy Mr. Anselmo a karrierje legdurvább vokális teljesítményét hozza, ráadásul a tőle hallott eddigi legextrémebb zenei környezetben!

A beavatottak talán annyira nem lepődnek meg Phil extrém irányokba való kilengéséről, nem ez az első eset, hogy hasonló hangszáltortúrákra adja a fejét, elég csak a szólóalbumára gondolni. Valamint emberünk nem titkoltan hatalmas underground zenerajongó, legyen szó akár death metalról, grindcore-ról, vagy mint jelen esetben, black metalról. Phil már a panterás időkben is szívesen pózolt Darkthrone-pólóban, de a proto-death banda, a Necrophagia gitárosaként sem vallott szégyent anno. Vegytiszta norvég black metalt nyilván ne várjon senki, ahhoz „túl amerikai” ez a felállás, egyfajta ötvözetként lehet rá tekinteni, mivel ugyanúgy megtalálhatóak benne a norvég black metalra jellemző dallamok/hangulatok, de az egészet belengi az amerikai death metal horzsoló mivolta. A nyitó Dispatched első hangjainál szinte el sem hisszük még, hogy ez bizony az a Phil Anselmo, annyira extrémre vette a fazont, ami egyrészt bámulatos elkötelezettségről árulkodik, másrészt felveti a kérdést, mennyi énekhangja marad ezek után, mikor a Down-koncerteken már így is rengeteget sumákol az énektémákkal. Ettől elvonatkoztatva egy igazán pusztító tételt kapunk az arcunkba, azonnal maximális fordulatszámra kapcsolva. Természetesen nem csak Phil érdeme az egész zenekar, társa a bűnben Derek Engemann gitáros (Cattle Decapitation), Chase Fraser (Animosity) a másik hathúrost kezeli , basszuson John Jarvist találjuk a Pig Destroyer soraiból, valamint Chase Schobel dobol az EP-n. Ilyen impozáns névsorral nem igazán lehet mellélőni, természetesen a mindössze alig 14 perces EP nem is okoz csalódást. Végig hatalmas aprítás folyik, hol kicsit visszavéve a tempókat, hol a blastbeates darálást előtérbe helyezve, de végig rendkívül intenzív módon. A Tear Gas című zárótétel utolsó kiállása ráadásul annyira Immortal, hogy szinte halljuk Abbath félreismerhetetlen orgánumát is.

A hatszámos anyagon egy rövid hangulati átkötőt leszámítva üresjárat nélkül tudunk átrobogni, ebből a rendkívül intenzív zenéből egy falatra ennyi bőven elég, ráadásul hallgattatja is magát ilyen formában a Scour bemutatkozó anyaga. Zsigerinek hat, mégis remekül összerakott dalokat sorakoztat fel. Egy teljes nagylemezt is el tudnánk viselni… 9/10