A betegség terjed – Beartooth: Disease

Vendégcikk, írta: Kolics Máté

Nem a Beartooth volt Caleb Shomo első igazi nagy dobása: az ohiói srác neve a modern metalcore-ban jártásabbak számára ismerős lehet producerként is (Bury Tomorrow, My Ticket Home, Sylar stb.), ám legtöbben mégis arra emlékeznek leginkább, hogyan csinált egy tisztességes zenekart a metalcore legperverzebb elfajzásából karriert kovácsoló Attack Attack!-ból. Utolsó megjelenésük, a This Means War egy szekunder szégyenérzet nélkül is hallgatható, korrektül összerakott lemez lett, és valószínűleg itt döbbent rá főhősünk, hogy talán érdemes lenne tiszta lappal elindulni meghódítani a műfajba frissen becsatlakozó tömegek hallójáratait.

Így érkezünk el a Beartooth nevű “formációhoz” – érdemes a kifejezést fenntartásokkal kezelni, hiszen a kezdeti időszakban Caleb gyakorlatilag teljesen egyedül írta meg és vette fel a debütáló Sick EP-t, amolyan terápia jelleggel az AA!-ban eltöltött szégyenteljes évek után. Ez egyből hozott is neki egy lemezszerződést a Red Bull Records-hoz, majd néhány kisebb turnét követően össze is állt a debütáló LP anyaga, amelyet szintén egymaga írt és rögzített. A modern metalcore hangzást a hardcore punk lendületével ötvöző elegyre igencsak ráharaptak az újgenerációs hallgatók, és a kritikusok is jóval elismerőbben nyilatkoztak az anyagról, mint az Attack Attack!-ról bármikor korábban. Ez kellő önbizalmat adhatott Calebnek a második lemez megírásához, hiszen a soron következő, Aggressive névre keresztelt anyag egy felszabadultabb, tisztább képet mutatott a zenekarról: a címmel ellentétben kevesebb düh, ugyanakkor az okosabb dalírás következtében jóval több hagyományos értelemben vett sláger került a korongra. Az ekkor már többek között a Slipknottal is együtt turnézó társaság dalaira még maga Corey Taylor is elismerően csettintett, megállapítva, hogy a Beartooth “reményt ad számára a jövőre nézve” – persze kizárólag zenei értelemben. A kemény(ebb) muzsikákat hallgatókat és a top ligás zenekarokat tehát meggyőzték Shomóék, így minden adott volt ahhoz, hogy egy igazán nagyot dobbantson a zenekar. De vajon sikerült-e a harmadik lemezükkel egy olyan közönséget is bevonzaniuk, amelyik nem feltétlenül van hozzászokva az ordítozáshoz?

A Disease névre hallgató legújabb eresztés a korábbinál sokkal nagyobb ambíciókkal vágott neki az útnak, de úgy tűnik, jelenleg ez még mindig túl nagy falat a zenekar számára. Az előzetesen szabadjára engedett dalokból némiképp leszűrhető volt, hogy ez most egy kevésbé egységes lemez lesz. Nem elég ugyanis slágereket írni, kell hogy legyen egyfajta laza koncepció, egy vízió, ami összefogja a dalokat, és ez az, ami az előző lemez után jelenleg kevésbé érződik. Persze szó sincs arról, hogy rossz lenne a végeredmény: az anyag tele van jobbnál jobb ötletekkel. Egy stadionokért kiáltó refrén itt, egy szinte táncolható verze ott, egy lebiggyesztett szájjal szigorúan bólogatós riff amott, egyszóval van mire felkapni a fejünket ezalatt a röpke 41 perc alatt.

A Greatness or Death szépen megadja a kezdőlökést, a valaha volt egyik legélvezhetőbb verzéjüket sikerült itt összehozniuk. A lendületet némiképp sajnos megtöri a címadó Disease, ami az előző lemez gyengébb momentumait idézi, viszont innentől kezd érdekesebbé válni a dolog. A Fire rögtön egy olyan refrénnel indít, ami miatt azt hittem, hogy shuffle módba váltott a telefonom és véletlenül egy elveszett Fall Out Boy-dalt hallok éppen. De közel sem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek leírva látszik, sőt. Nem lehet véletlen egyébként az áthallás, Calebék ugyanis a poprock-legendákkal is felléptek a közelmúltban (és itt megjegyezném, hogy egy Patrick Stump-vendégszerepléstől valószínűleg mindenki beájult volna!). A folytatásban a You Never Know hihetetlen lazasággal indít, aztán itt is belefutunk egy menetrendszerűen érkező nagyívű kórusba.

Összességében elmondható hogy az első lemez óta nem sokat változott a formula, miszerint: keverj össze egy punkos verzét egy stadionrock refrénnel, rakj a dal második felébe egy ízes breakdownt, hogy a metalcore-hoz szokott fülek se legyenek elégedetlenek, és nyertél. Megint vannak viszont kisebb apróságok, amik meglepetésként érhetnek. Ilyen a már említett FOB-kórus, a hagyományosabb metal panelek megjelenése (Enemy, Used and Abused, Infection), a poppunkos felütések (Afterall, Believe), vagy a Bring Me the Horizonra emlékeztető pátoszosság (Clever). Az újdonságok mellett a már bevett elemeket is sikerült hatásosabbá tenni, a Beartooth zenéjében kezdettől fogva jelenlevő rock’n’rollos húzás például minden eddiginél nagyobb szerephez jut, aminek én csak örülni tudok, a helyükben ezt erőltetném a későbbiekben is. Emellett pedig ott vannak azok a dalok, amik valószínűleg a koncertjeik gerincét fogják alkotni a korábbi kedvencek mellett, mint például a pattogós Manipulation, vagy a refrént a kezeket magasba emelve üvöltős Bad Listener.

A képlet tehát kétségkívül működik, de sajnos ezúttal kevésbé lett összeszedett a végeredmény, mint legutóbb. Úgy gondolom, a zenekar még nem írta meg a maga magnum opusát (hiába állította ezt Caleb a megjelenés előtt), pedig van hozzá egy kiváló dalszerzőjük, és ha a kísérőzenészek is kellően összeszoknak, akkor minden adott lesz a nagy dobáshoz. Legközelebb talán nagyobb hangsúlyt fektethetnének az egyéni teljesítményekre, a zenakar többi tagjának a zeneszerzésbe való aktívabb bevonására, valamint a vízió pontosabb letisztázására. Mindenesetre a potenciál megvan bennük, hogy ők legyenek azok, akik egy kicsit csökkentik majd az arénazenekarok átlagéletkorát. 10/7,5