A belgák már megint megcsinálták – Predatory Void: Seven Keys to the Discomfort of Being

Lennart Bossu azok közé a zenészek közé tartozik, akikről ha terjedni kezd a hír, hogy új projektbe fogtak, az instant heavy breathing reakciót vált ki belőlem. A belga fiatalembert legtöbben az Amenra nevével kapcsolják össze, de alapító tagja volt az Oathbreakernek is, aminek hiánya még mindig sötét és hatalmas űr a rajongók szívében. Éppen ezért mikor az utóbbi banda Instagram-történetéből értesültem arról, hogy emberünk Predatory Void néven új zenekart alapított, beindult a pavlovi reflex, pedig akkor még csak arról szerezhettünk tudomást, hogy rajta kívül Tim de Gieter basszusgitáros (Amenra, Doodseskader, Much Luv Studio), Thijs De Cloedt gitáros (Cobra the Impaler, ex-Aborted), Vincent Verstepen dobos (Carnation) és Lina R. énekesnő (Cross Bringer) teszi ki a együttest. Sokáig is kellett várni az első hivatalos dalra, de a *(struggling..) első hallásra biztosított arról, hogy érdemes lesz követni a Predatory Voidot és van okunk várni a bemutatkozó lemezt, ami április 21-én érkezett meg a Century Media Records gondozásában. Röviden szólva: a Seven Keys to the Discomfort of Being beváltotta a hozzá fűzött reményeket, Lennartot pedig okkal emlegethetjük lassan úgy, mint a zenészt, aki ha belekezd valamibe, az arannyá válik a keze alatt.

Persze azért nem csak az övé az érdem. Tény, hogy a projekt az ő agyszüleménye, és tulajdonképpen részben az Oathbreaker után hagyott űrt kívánja betölteni, másrészt egy lehetőség arra is, hogy az Amenra profiljához és atmoszférájához nem kapcsolható ötleteit is megvalósíthassa, de az sem vita tárgya, hogy a többiek sem csak a kötelezőt hozzák. Tim a korábbi interjúnkban is említette, hogy rengeteg érzést ad bele a játékába, Thijs második gitárosként iszonyú mélységet ad a hangzásnak, Vincentről meg aztán főleg nem mondható el, hogy csak azt üti, amit kell, nagyon is változatosan dobol, amit kifejezetten nagy teljesítménynek tartok egy ilyen lemezt tekintve, amin a legsúlyosabb és legsötétebb metalos stílusjegyek mind tetten érhetőek. Minderre Lina éneke teszi fel a koronát, ami egész egyszerűen nem is lehetne jobb. Erős, nyers ordítása húsba vág, a tiszta, dallamos vokálok pedig hol boszorkányosan hátborzongatóak, hol szívet tépően melankólikusak. Két teljesen más énekstílus, mégis mindkettő mögött érezhető az ember, illetve annak érzelmi világa. Lennart tehát jól választotta meg, kikkel szeretné megosztani és előadni ezeket a ki tudja mióta érlelt és kikívánkozó ötleteket, ezt a hét dalt, vagy legalábbis azok legnagyobb részét.

Szóval a zenészek jól nyomják, ez tiszta sor, na de tulajdonképpen mit is nyomnak? Aki esetleg attól tartott, hogy kapunk egy Amenra- vagy egy Oathbreaker copyt, az megnyugodhat, fentebb említettem már, hogy igazából éppen az ellenkezőjéről van szó. Ettől függetlenül akarva-akaratlan is felfedezhetünk némi hasonlóságot a Predatory Void és Lennart más munkái között, de pusztán csak arról van szó, hogy neki is, mint minden más zenésznek, megvan a saját zenei univerzuma, így nyilván hallható egy-két ismerősen disszonáns tiszta akkord, de ezekre inkább mint védjegyekre kell tekinteni. Amiben ez az új projekt más, az az, hogy több stílus képviselteti magát rajta. Az egész egy nagyon nyomasztó, masszív elegye a black, sludge és doom metalnak, egy leheletnyi poszt-metallal körítve, mindezt ízlésesen tálalva.

A lemezt a Grovel, a *(struggling..) és az Endless Return to the Kingdom of Sleep hármasa kezdi, ezeket már mind hallhattuk megjelenés előtt, nálam pedig jó pont, ha az újdonságokat későbbre tartogatja az album. Már a nyitány hangulatba hoz, bemutatja, mire számíthatunk a továbbiakban, ami röviden:

zaklatott, kétségbeesett atmoszféra, súlyos, torzított riffek, magas disszonáns akkordok, blastbeatek sora, itt-ott rövid, de ugyancsak nyugtalanító epizódokkal.

Ez egyszerűen hangzik, talán így olvasva unalmasnak is, de a dalok struktúrája változatos, kiismerhetetlen, képes végig lekötni, illetve a lemez közepén hallható, teljesen akusztikus Seeds of Frustration is nagy dobás, az addig bődületesen nyomasztó hangulatot három és fél percre megszakítja.

Na nem azért, hogy kicsit jobban érezzük magunkat, hanem inkább még nyomorultabban, mint eddig.

A Seven Keys… igazából a második felében is ugyanazt hozza, mint addig, újdonságokkal nem fogunk találkozni, sőt, a The Well Within nem hagy túl mély nyomot, egyedül itt éreztem, hogy valami nem kerek, mintha kicsit megúszós lenne ez a darab, hogy meglegyen a hét dal és így a koncepció is kapjon egy szép keretet. Szerencsére a Shedding Weathered Skin már sokkal izgalmasabb, és egyben a legsúlyosabb tétel, számomra pedig a legnagyobb durranás éppen a zárás, ami a Funerary Vision címet kapta. Az a dallamos, keserű, magas gitártéma annyira hirtelen jön, hogy biztos még nagyon sokáig megmarad a hallgatóban, de ennek az utolsó majdnem tíz percnek minden mozzanata tapsot érdemel. A legjobban megírt dal mind közül, de a legérzelmesebb is, szó szerint csodálatos, ahogy itt betetőzik a légkör és ezzel együtt maga a lemez is kiteljesedik.

Az idei év eddigi felhozatalából talán a Predatory Void lemezét vártam a legjobban, hiszen régóta ismerem és szeretem Lennart munkásságát. Ráadásul az a tény, hogy Tim is csatlakozott a projekthez, és hogy ezt a blackened sludge/doom metal együttest női vokál erősíti, csak fokozta a kíváncsiságomat. A Seven Keys to the Discomfort of Being nemcsak hogy nem okozott csalódást, de bőven a várakozásomon felül teljesített. Pazar atmoszféra, gondosan és változatosan megírt dalok, pont a megfelelő hangzás jellemzi, és a játékidő is éppen akkora, ami manapság még nem számít túl hosszúnak. Patent debütálás, ami képes volt újat is mutatni, alig várjuk a folytatást. 9,5/10