9 dal és 1/2 beszélgetés egy pornósztárral: Self Defense Family kritika

Tracklist:

01. Tithe Pig
02. Nail House Music
03. Turn the Fan On
04. Mistress Appears At Funeral
05. Apport Birds
06. Aletta
07. Fear of Poverty In Old Age
08. Weird Fingering
09. Dingo Fence
10. Angelique One
11. Angelique Two

Műfaj: poszt-hardcore

Támpont: Gods & Queens, Drug Church

Hossz: 41:21 + 38:34

Megjelenés: 2014. január 7.

Kiadó: Deathwish

Webcím: Ugrás a weboldalra

Körülbelül két-három órát kell ahhoz foglalkozni Patrick Kindlon munkásságával, hogy az ember szükségét érezze annak, hogy valami „leg-” kezdetű melléknévvel lássa el ezt a furcsa pasast. Nagyjából ugyanis ennyi idő megismerni az End Of A Year, mostani nevén Self Defense Family munkásságának felszínét – és ez még csak az egyik zenekara, Kindlon ugyanis az éneklés mellett elismert képregényszerző és a punk underground egyik legtöbbet megnyilvánuló figurája. Nem túlzás, bizonyítékunk többek közt két Twitter, egy Instagram, podcastok, ezernyi interjú, kérdezz-felelek alapú Tumblr-oldal. Még Formspringje is van, ahol többek közt terhes tiniknek ad tanácsokat, és a maszturbálásról beszél.

2003-ban az Equal Vision Records fórumán talált magának zenésztársat, kiadtak három, tökéletesen 1985-ös stílusú nagylemezt (közben szerződtette őket a Deathwish), majd Kindlon az Alternative Press főoldalán indokolta meg, hogy miért váltottak nevet, és hogy ez miért volt egy király döntés. Azóta csak még jobban pörög az egész: a kollektíva az évek során kinőtte a hasonlítási pontokat, aktívabb lett, mint valaha (pl. legutóbb hét kiadvány egy év alatt), a frontember egy másik banda, a Drug Church élén megcsinálta a tavalyi év legjobb lemezét a „szar az élet” témában (a címével pedig sikerült a Hot Water Music és a Jimmy Eat World 2001-es lemezeihez hasonló lapot húzniuk). Ennek a felfokozott tempónak a csúcspontja pedig mi más is lehetne, mint egy újabb nagylemez: kilenc dallal és egy 2×20 perces beszélgetéssel a ’90-es évek egyik kultikus pornószínésznőjével.

Úgyis mindenhol Angelique-ről van szó, úgyhogy róla majd a végén, előbb a dalok. Valaha az End Of A Yeart még kritizálni lehetett (és ezt meg is tették) azért, mert gyakorlatilag egy az egyben vették át azt a hangzást, amely előtt a nevük is (ami egy Embraced dal) tisztelgett – más kérdés, hogy a hardcore punk egyik legizgalmasabb korszakát megidézni inkább elismerendő, főleg úgy, hogy az emónak nem ezt a hullámát szokás megidézni. Kindlonék azonban továbbléptek a revivaltól, miközben igazából mégsem: a Try Me, és az, egy másik nagylemezzé összegereblyézhető kislemezes-splites dalok olyanok a korábbiakhoz képest, mint mondjuk a Fugazi vagy a Lungfish voltak a Rites of Springhez viszonyítva, de a ’80-as évek végének alternatív színteréről a Sonic Youth vagy a Killing Joke neve is felmerülhet.

Persze ezek a zenekarok óriási csúsztatásokkal, egyes zenei motívumokat figyelve hozhatóak csak fel a lemez kapcsán, hiszen a folyamatosan változó felállású, banda helyett kollektívaként működő csapat elmúlt évei szinte végig azt üvöltötték az ember arcába, hogy ők mennyire kerülik a konvenciókat (lásd pl. a lemez címét). Ez most sincs másképp, egyszerűen csak a fenti nevek által fémjelzett érában lehetne a legtermészetesebben elhelyezni ezt a lemezt (abban, amikor Kurt Cobain még egész nap punkot hallgatott, de már elkezdte megírni a Bleach dalait). Az elmúlt években a színtér két relatíve nagy neve is jelentőset váltott (Ceremony – Zoo és Fucked Up – David Comes to Life) zeneileg, és utólag visszanézve azokra a lemezekre mindkettőnél az a gondolat növekedett az emberben, hogy amennyire elismerésre méltó volt a váltásuk, annyira érződött az egész komfortzónán kívülinek. A SDF kapcsán más a verdikt: sokféle dal van a Try Me kilenc száma között, de mindegyikből az derül ki, hogy nem tértek ki a saját területéről, egyszerűen csak nem mutatták meg eddig, hogy az ekkora.

Ugyan halkabbak, lefojtottabbak és változatosabbak lettek, de van, ami nem változik: az élet még mindig szar, és Patrick Kindlon még mindig nagyon szereti magát mások történetének segítségével kifejezni. Ezek az emberek szinte mindig létező személyek, és már az End Of A Year érából is ismerős lehet a Vatikánban eltűnt Emanuela Orlandi, vagy a kvízműsoros rekordnyereménye ellenére szegényen meghaló Michael Larson neve – ők gyakorlatilag Kindlon múzsái. A Try Me központi karaktere Angalique Gauthier, a ’90-es évek egy ismert pornósztárja, aki a lemez végén (a digitális megjelenésen pedig a közepén és a végén) hosszasan mesél életéről, arról, hogy hogyan került a felnőttfilmes iparba. Bármilyen abszurdnak is tűnhet egy ilyen húzás egy albumon, a megrázó történet tökéletesen illik a Kindlon és társai által kilenc dalon át felépített környezetbe, és hosszú percekre megszerzi az ember 100%-os figyelmét. Bár a Jeanna Fine néven ismert színésznő központisága kimerül a borítóban és néhány szövegben (Kindlon szokása szerint pl. ismét énekel a szexről), a beszélgetésnek ez csak egy töredéke: a társaság munkatempóját ismerve lesz lehetősége a többi részletnek is megjelennie 1-1 kiadványon.

A Try Me egy magával ragadó és érdekes kiadvány, azon ritka lemezek egyike, amelyik nem engedi a hallgatóját másra figyelni, kivált egy szinte példátlan érdeklődést. Pedig elsőre még taszító is lehet, hiszen ez a rezzenéstelen agresszió a lassú tempóival nem feltétlenül a mai átlagos koncentrálóképességre és lemezekre szánt időre van szabva, mégis úgy tudja elkapni az embert, mint maga Kindlon, és a legtöbb kritikus rögtön nyúl is a túlzó jelzőkért, a mezőnyt degradáló kiemelésekért. Pedig semmivel sem jobb ez albumként, mint mondjuk a két hét múlva a Trafikban fellépő Autistic Youth tavalyi anyaga, esetleg a Coliseum újabb remekműve, viszont nagyon sokat lehet róla beszélni úgy, hogy közben a lemezt is lehet élvezni, ami egy ritkuló jelenség, nem úgy, mint a jó punk albumok.