65daysofstatic – We Were Exploding Anyway

Ugyan a három évvel ezelőtti The Destruction of Small Ideas határozatlan identitáskeresése, egyben folyamatos – no meg rendszertelen – átívelése az elektronikus betétek, valamint a post-rock miliő között több rajongót is eltántorított a hajdanán szebb napokat is megélt úttörőtől, a lemezt követő, Digitalism és Calvin Harris-inspirálta kislemezek, valamint mash-up kalózpropagandák mégis azt sugallták, hogy a 65daysofstatic ismét megtalálta helyét a nagyvilágban.

Ez persze kihatott arra is, hogy hangzás tekintetében a post-rock mintegy absztrakt kísérőelemévé vált az IDM-alapokból felépülő kísérleti jellegű elektronikus zenei közegnek, ám a zenekar tavalyi (mellesleg saját karrierjük fényében igen retrospektív) koncertalbuma, valamint a féléves turné a The Cure-rel valahogy helyre tett mindent. És ha újdonságértéket megragadó második világégetésről nincs is szó, már az első hallgatások során bizonyosak lehetünk afelől, hogy az év legszebb borítójával érkező ’Exploding a 2005-ös ’One Time óta a legjobb dolog, ami kikerült hőseink munkaasztala mögül. A kilenc hangszín-kompozíciót alig egyórás terjedelembe sűrítő lemez középpontjában az utóbbi években felszabadított, elsősorban a ’80-as évek retróját feltámasztó elektronika áll, amely ezúttal gond nélkül levetkőzte minden eddigi viszonyítási alapját. Elvégre a Come To Me-ben vendégként is feltűnő ’Cure-főnök Robert Smith szellemi vezetése mellett a 65dos legénysége ismét mert nagyban gondolkodni, amelynek eredményeként végre kézben tarthatjuk azt az elrugaszkodást, amit a ’Destruction dalai – bár megkíséreltek, mégis – képtelenek voltak megtestesíteni.

Lényegében arról van szó, hogy a post-rock feszültségkeltését nem szintetizálni, hanem bátran alá kellett rendelni az immáron folyamatosan változó (gyökereiben az IDM, a glitch, és a breakbeat határfelületén érintkező) elektronikus megoldásoknak, amely kellőképp kiegyenlíti a torzított taktusokat, valamint a hangulatfestő morajlásokat is. És ha a hallgatás során párhuzamokat vélnél felfedezni a Pendulum, valamint a The Prodigy munkásságával, még ez is helytálló egy bizonyos szintig. Elvégre az ilyen rezdüléseket játszi könnyedséggel mozgatják tovább a látszat-shoegaze lebegtetések, melyek nemcsak előkészítik, hanem mintegy keretbe is foglalják a dalok tényleges csúcspontjait. Így a legutóbb 2005-ben tapasztalt, szabados feszültséget új eszközökkel megelevenítő kislemezes Crash Tactics; a korábban már említett – egyben a zenekar fennállása során első énekes közjátékkal tarkított dal – Come To Me; továbbá a rideg és szintetikus rigorozitásból hirtelen átalakuló Go Complex is méltán fémjelzik azt, hogy a 65daysofstatic ismét készen áll arra, hogy a színtér élére állva gyakoroljon formáló hatást.

Mert lényegében épp arról van szó, hogy a zenekar által az első két nagylemezen tökélyre fejlesztett dalfelépítési megoldásokat új köntösben prezentálva, valamint új eszközökkel előadva hallhatjuk. Éppen úgy, hogy az megfeleljen a hiteles önkifejezés korlátlan szabadságának.

10/7,5.