36 Crazyfists – The Tide And Its Takers

Amikor egy zenekar elkészíti karrierje addigi legjobb lemezét, utána mindig kettős érzések fognak el. Egyrészt a határtalan öröm, hogy sikerült egy olyan időtálló lemezt készíteniük ami évekkel később is ugyanolyan intenzitással képes hatni rám, mint megjelenése idején. Másrészt viszont ez magában hordozza annak a veszélyét is, hogy az ugrásszerűen megnövekedett elvárásoknak és a folyamatos összehasonlítgatásoknak köszönhetően mindig ott settenkedik a háttérben a csalódás árnyéka. Az alaszkai 36 Crazyfists 2004-ben minden kétséget kizáróan eddigi munkássága legzsigeribb, leghatásosabb, egész egyszerűen LEGJOBB lemezét tette le az asztalra A Snow Capped Romance címmel. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy maga Steve Holt gitáros is hasonlóképpen nyilatkozott egy tavalyi interjúban, amikor a kedvenc 36CF lemezéről faggatták. Szerencsére esetünkben a csalódás korántsem olyan egyértelmű, mint más esetekben. A 2 évvel ezelőtti Rest Inside The Flames egy igen jó album volt (és még most is az), de persze a nagy előd szintjére nem tudott felemelkedni. A megjelenését követő turné egyik állomását nekem is sikerült elcsípnem, így az akkor szerzett élmények a legcsekélyebb kételyt is eloszlatták bennem azzal kapcsolatban, hogy mi is a neve a kedvenc zenekaromnak…

A már megszokott 36CF munkamenetnek köszönhetően újabb két évet kellett várni a következő sorlemezig, amit persze ismételten fokozott érdeklődéssel és elvárásokkal vártam, ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy ha még egy ASCR-t nem is írtak a srácok, nagy pofáraesésben nem lehet részem. Mert ezek a srácok tudnak JÓ dalokat írni, az már egyszer szent. A borítóra vetem a pillantásom és azt kell, hogy mondjam: Fuckin A!!! Ez kérem oda lett téve! El tudnám képzelni a szobám falán tapétaként! :) Egyszerűen brutálisan gyönyörű! Kiválóan harmonizál a lemezcímmel és a dalok mondanivalójával is. A cd lemezre tekintve viszont akaratlanul is cinikus mosoly ült ki a szám szélére, mivel a csupasz korongra csupán a zenekar neve és az album címe van ráfestve. Kicsit kalózfeeling-et ad az egyébként kiváló artwork-nek.

A The All Night Lights elementáris erővel robban be, azt hiszem ennél jobb kezdést nem is kívánhattam volna. Benne minden, ami a zenekarra jellemző. Mick erős basszusa fáradhatatlanul zakatol, amihez Thomas Noonan dobjátéka nyughatatlan alapot biztos. Steve gitárja még mindig horzsol, a brutális énekrészek tényleg nagyon brutálisak és a refrénben hallható tiszta vokál is szép és emlékezetes lett.
„I've seen life through death, under the weight of it all, we all collapse.” Andy Sneap igazán ütős sound-ot kevert ki a csapatnak!

A We Gave it Hell-re készült az első klip. Először nem igazán talált be a nóta, de aztán többszöri hallgatás után azt kell, hogy mondjam, ez is egy igen combos darab. Rendkívül pörgős, igazi beindulós tétel, csordavokálokkal megerősítve.

A The Black Harlow Road-dal kicsit visszább veszünk a tempóból, ami után a Twelve Tribes torok Adam Jackson-nal megerősített Clear the Coast képében térünk vissza a régi kerékvágásba. Sajnos nem sikerült annyira emlékezetesre ez a kooperáció, mint a Howard Jones-os Elysium az előző lemezen. A kissé nu metal-os Waiting on a War ismét egy olyan tétel, amit már első hallásra együtt lehet dalolni.

Itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, ahol a lemez ismét a kezdeti fordulatszámra és minőségre pörög fel. Az itt következő hármas számomra az album csúcspontja, ami kétségkívül meg is menti azt egy esetleges középszerűségtől. Az Only a Year Or So…-ra nehezen találom a szavakat. Szívfacsaróan szép vallomás, aminek a hallatán elkerülhetetlenül végigszalad a hideg a gerincemen már a legelső hangoknál.
Az Erin Knight tolmácsolásában hallható kezdeti női monológ majd a bedurvulás, amire aztán Gus Nicklos szintén szavalós válasza jön… Egyszerűen telitalálat! Én szívesen megnéznék egy a dalhoz készült sztorizós videóklippet, nagy epikus jelenetekkel a tengeren, viharban! :) A megjelenés előtt először nyilvánosságra hozott Absent are the Saints pedig a nyitó dallal hozható párhuzamba, benne minden, ami egy 36 szám velejárója.

Nehéz lenne egyetlen kedvencet kiemelnem, de a Vast and Vague az egyik legesélyesebb a címre, a már említett All Night és Absent mellett. Amikor Candace Kusculain (Walls of Jericho) elkezd énekelni, az megint olyan, hogy elolvad az ember. Ezzel aztán akkora kontrasztot ad a bedurvult, üvöltős rész, hogy az ember csak kapkod a levegő után. Amikor Brock és Candace együtt üvölti, hogy „We will find a way”, az teljes katarzis. Egyszer mindképp látni akarom élőben ezt a számot!!!

A When Distance is the Closest Reminder enged egy kis pihenőt a korábbi sokkból, kellemes dal, ami alatt ki lehet pihenni a Vast and Vague okozta harci sebeket.
A folytatásban viszont sajnos már nincs igazi nagy dobás, leginkább az előző lemez felépítésére emlékeztetően a Northern December lájtosabb vonala után kapjuk a címadó, akusztikus tételt. Bár nagyon szép a szám, nincs benne hiba, de engem eléggé zavart, hogy egy újabb csonttörő himnusz helyett egy altatódalt kaptunk. Megint.
Persze az előzmények ismerete nélkül nem lenne ezzel semmi gond, de így ez túlságosan is szembeötlő. Mármint a hasonlóság a 2 évvel ezelőtti anyaggal.

Összességében azt kell mondanom, hogy nem okozott hatalmas megrázkódtatást a Ferret Records-os debütálás, habár vannak rajta olyan dalok, amik felérnek a múlt nagy slágerei mellé. De akkor is, akárki akármit mond, a varázslat még mindig benne van a kvartettben! Rendkívül érzelemgazdagok, amik a zenei témákban és a vokálokban is megmutatkoznak, ugyanakkor falbontóan brutálisak is! Ebben a szívhezszóló kettősségben pedig szerény véleményem szerint ők az egyik legjobbak. Itt nincsenek pózerkedések, unalomig ismételt breakdown-ok, viszont van egy olyan egyveleg, ami mindig újra és újra hallgattatja magát. Olyan koktél ez, ami az egyik pillanatban tökéletesen megnyugtat, megsimogat, a következőben pedig képes lennél egy egész házat puszta kézzel lerombolni, megszabadulva a negatív energiáktól. Brock Lindow pedig még mindig az egyik legjobb torok a műfajban. Én azt mondom, ennél rosszabb lemezt soha ne kelljen hallgatnom, és akkor nem lesz baj.

A következő albumon sok fog múlni, valamerre mindenképp el kell mozdulniuk, mert még egyszer nem csinálhatják már meg ugyanezt. Mindenesetre álljon itt az első kis ínyencség a jövővel kapcsolatban, amit Brock nyilatkozott nemrégiben: „A következő lemezen lesz egy közös dal Barney-val a Napalm Death-ből.”

8/10