A poszt-hardcore atyák 2015-ben is megigéznek – a Boysetsfire még mindig a politikai és társdalami retorika egyik bajnoka

Tracklist:

01. Savage Blood
02. Cutting Room Floor
03. Don’t Panic
04. Ordinary Lives
05. One Match
06. The Filth Is Rising
07. Torches To Paradise
08. Coward
09. Heaven Knows
10. Fall From Grace
11. Dig Your Grave
12. Breathe In, Bleed Out
13. Bled Dry

Műfaj: poszt-hardcore, alternatív rock

Támpont: I Am Heresy, The Blackout Argument

Hossz: 44 perc

Megjelenés: 2015. szeptember 24.

Kiadó: End Hits Records

A delaware-i Boysetsfire az egyik legidősebb nagyágyú a poszt-hardcore iparban; stilisztikailag hullámvasúton közlekedő diszkográfiájuk az emocore-tól érkezett meg 2015-re a rockzenei kiállásokkal kokettáló poszt-hardcore-ig, s noha ezeknek a jelei már bőven ott lógtak a feleslegesen túlnyújtott The Misery Index-en és a While A Nation Sleeps… dalain is, de ha valaki meghallgatja a Self-Titled dalait erős kontrasztot fog érezni. A Boysetsfire mintha egy zenei tudathasadás lenne, mert szembekerülnek egymással a hardcore punk és a rockdalok, és olyan érzetet kelt, hogy a zenekar már lépne tovább, de a poszt-hardcore gyökerek túl erősek ahhoz, hogy azt olyan könnyen el tudnák hagyni.

Azért a Self-Titled cím is érdekes, két okból írnak bandák ilyen című albumot: #1, a zenekar ezzel jelzi azt a hangzást (mondanivalót, dalok összességét), amellyel igazán megtalálta az azonosságát, teljesen magának érzi, és teljesen a nevét is adja ahhoz a zenei összképhez; #2, a zenekar ezzel egy teljesen új “kezdetet” jelez a zenekar életében, amely lehet az addigi hangzás teljes elhagyása, műfaji sasszé vagy egy olyan progresszió kimutatása, amely választópont az adott bandánál. Nos, a Boysetsfire igazán egyikbe sem tartozik bele teljes mellszélességgel, de mindegyikből csipeget, hiszen egy erejére ébredő zenekar sokoldalúságának a bemutatására volt hivatott ez a korong, ezzel lesz a Self-Titled egy érdekes, kettőzöttség érzetét keltő album, amelyben ambivalensen szembefordulnak egymással a fiúk eddigi legdallamosabb (!) rockdalai a lemez leginkább második felében érkező hardcore punk döngöléssel, de lássuk csak igazán, hogy miről is van szó, mi is ez az érdekes “a szépség és a szörnyeteg” érzet a lemezen. A korong jobban nem is kezdhetne, a “Savage Blood” az a dal, amely nem éppen felületes leltárt ad abból, hogy mire számíthat a hallgató: poszt-hardcore és hardcore punk – ritmikailag gazdagon tördelt – rifftenger, himnikus kórusok és fülbemászó rockzenei idill (bizony, azok a tipikus Gray-i jegyek tündökölnek, főleg a dallamos tiszták tekintetében), és szinte vibrál a dal, érezni, hogy ízig-vérig Boysetsfire-lemezt tettünk a lejátszóba. Az olyan dalok pedig, mint a remek “Cutting Room Floor”, a punk rockos “Heaven Knows”, “Fall from Grace” vagy a klipes “One Match” módszeres és következetes folytatást és további tolódást mutatnak a zenekar “rádióbarát” oldalán, utóbbi egy olyan felütés a lemez elején, amely jelzi, hogy a fiúk nem csak hardcore punk bólogatni akarnak (“Don’t Panic”, “The Filth is Rising”, “Coward” stb.), hanem leolvasztani a füled is.

Igen, az “Ordinary Lives” pl. az eddigi legnyálasabb Boysetsfire dal, teljesen felesleges egyperces intrójával kézen fogva sétál be a “Torches to Paradise” oldalán az album azon számai közé, amelyekre azért kapod fel a fejed, mert nem csak, hogy “popos” tételekről van szó, kicsit létidegennek is érzed őket egy Boysetsfire-albumon, nem dominál bennük az erő, nem érzékeled bennük a mocskot, és túlságosan olyan pozitív energiát közvetítenek, amelyek leginkább az olyan rockbandák jegyei, mint egy Breaking Benjamin vagy egy millenniumi Thousand Foot Krutch. Ezek azok a – szerencsére epizódszerepű – részek az albumon, amelyek a kritikában elrejtett “szépséget” hordozzák, de szerencsére Gray-ék még mindig tudnak piszkosan erőteljes, döngölő, mocskos hardcore dalokat is írni: a “The Filth is Rising” vagy a “Dig Your Grave” pl. simán visszaránt az After the Eulogy-korszakba, elhozva a zenekarban rejlő “szörnyeteget” is. A lemez utolsó fele “klasszikus” Boysetsfire, szinte retrospektív erővel ható dalokat kapunk. Erőszakos, vérfagyasztó üvöltések és a hardcore punk riffek magasiskolája, a “Bled Dry” pl. az év egyik legjobb hardcore dala, a “Breathe In, Bleed Out” pedig a Gray-ék eddigi “legepikusabb” kísérlete arra, hogy hogyan is ötvözzék a hardcore gyökereiket, az “újsulis” Boysetsfire himnikus alternatív rockjával, amely hemzseg azon kimagasló kórusoktól, amelyekkel szanaszét tördelik a hardcore témákat.

A lemezt meghallgatva három hozzáfűzni valónk van. Az első az, hogy a Self-Titled egy nagyon jó lemez, de nem érezni benne, hogy olyan kimagasló lenne, mint a While A Nation Sleeps… – ezt leginkább az idő fogja eldönteni, mert lehet, hogy a WANS… oldalán ott volt a visszatérés okozta plusz inger, hogy a fiúk megfeleltek az elvárásoknak. A második dolog pedig, hogy nagyon kettős játszmát játszottak a fiúk, a dalok közti hangulatbeli és zenei szembenállás fenntartja a figyelmet, de nem lesz tőle a Self-Titled egy magabiztosan egységes lemez, egy érdekes hullámvasút, sokszor dalról-dalra. A harmadik ehhez kapcsolódó: a struktúra nagyon tördelt, szinte direkt jönnek egymással teljesen ellentétes dalok (lásd pl. “Don’t Panic”-“Ordinary Lives”, “Torches to Paradise”-“Cowards” stb.), ráadásul a “Bled Dry” helyett a “Breathe In, Bleed Out” sokkal jobb lezárás lett volna, már csak a rendeltetése  és koncepciója miatt is. De ezek leginkább csak szőrszálhasogatások, egy dolgot mondunk: egy körre mindig kötelező az új Boysetsfire. 8/10

Ajánlott dalok. Cutting Room Floor, The Filth is Rising, One Match
Hallgasd meg a lemezt Spotify-on: KATT

BOYSETSFIRE – ONE MATCH